Tiszta lappal a világban

Tegnap este óta töprengek. Eljött a szerda, és nekem ötletem sincs, mit fogok írni a mai Szeretem Szerda rovatba. Még most sem, ahogy ezeket a sorokat pötyögöm. Eddig mindig támadt egy ötletem, spontán módon, legkésőbb kedden este, ám most elkerül az ihlet messzire. Mit tesz a blogger ilyenkor?  Semmit. Ül, és néz ki a fejéből. Ennyit jelent a tanulóbérlet. Van egy rovatod, csak éppen halvány lila segédfogalmad sincs, mit írj bele. Annyi bizonyos, hogy a témát nem lehet erőltetni. Az interneten szörfözgetvén belefutottam pár cikkbe, emberbe és témába, amik jó alapanyagot nyújtottak volna, de nincs kedvem bírálni, lamentálni, értetlenkedni. Ma reggel nincs. Mit érdekelnek engem az influencerek , akikről tudom, hogy léteznek, de engem aztán nem befolyásolnak semmivel sem. Nem is követek egyet sem. Az elkényeztetett, gazdagságba beleszületett, bunkó senkiháziak sem érdekelnek, akik azt hiszik, milyen egyediek és milyen jó paródiákat tolnak, pedig ők is csak ugyanolyan szimpla, semmire

Charlie Higson: The Enemy - Felnőttek nélkül. Ez a könyv az, amit az "irodalomnácik" kapásból, még a megjelenése előtt elítéltek, leírtak. Több helyen olvastam már a szkeptikus megjegyzéseket, mennyire hasonlít a sztori a Legyek ura c. klasszikusra például, illetve amiatt lamentálnak, hogy a zombis apokaliptikus világ unalmas, semmi újat nem tud mondani. Talán így van. A fülszöveg remekre sikerült, bizakodásra ad okot, ám a tapasztalt könyvmolyt már nagyon ritkán lehet ilyesmivel átverni. Én ennek a fülszövegnek mégis hittem. Volt az egészben valami, ami miatt azt éreztem, hogy nekem ez a könyv kell. Előrendeltem, biztos, ami biztos, és megjelenés után két nappal haza is hozhattam magammal. Szombaton, késő délután kezdtem neki, miután befejeztem az előző olvasmányomat. Nem siettem vele, mostanában az a célom, hogy minél lassabban, minél élvezetesebben olvassak el egy-egy regényt, és ne csak úgy, hajszolt vad módjára átszaladjak rajta. Ez volt a tervem a The Enemy vel

"Van abban valami alattomosan veszélyes, amikor tömegek mozdulnak egyszerre, skandálják ugyanazt, pillantanak egyfelé." Nemrég fejeztem be Bauer Barbara: Még látlak odafenn c. regényének olvasását. A könyv fizikai megjelenése igen esztétikus. Gyönyörű, nosztalgikus hangulatot ébresztő borító, keménytáblás, jó minőségű, egyszerűen igényes kiadás. Az a fajta, ami felkelti a figyelmet, szépségével megérinti egy könyvmoly lelkét, és szinte hívogatja: "vigyél haza, ígérem jó leszek!" Egy ilyen ízléses, letisztult külsejű könyv bárkit meg tud hódítani első látásra.   Be kell valljam, a mi szerelmünk a vonzó külső ellenére igen nehézkesen indult. Az első 20-30 oldanál úgy éreztem, ez nem az én könyvem: sem a stílus, sem a szóhasználat, sem a karakterek. Az sem segített, hogy az idősíkok úgy ugráltak, észrevétlen, hogy néha nem tudtam, most akkor hol vagyok, mi történik, és miről is van szó. Talán én sem voltam ráhangolódva, nem tudom. Azután egyszer csak, e

Vannak éjszakák, amikor egyszerűen képtelenség aludni. Amikor az agyam úgy jár, mint egy dolgos kis gőzmozdony: csattog, cserreg, suhog, ütemes kattogása kipofozza szememből az álmot. Ilyen végeérhetetlen éjeken én többnyire olvasok. Vagy mint most, feladom a harcot, felkelek az ágyból és elkezdek írni. Nem tudom még mi az, ami ennyire kikívánkozik, de a lelkem zajos és csörömpöl, és hallatni akarja a szavát. Hogy miről? Mélyen magamba nézek, és figyelek. Énem titkos zugaiban félreérthetetlen háború zajlik. Bánt, amiről azt hazudom, nem bánt. Zavar, amiről azt állítom, nem érdekel. Nappal olyan könnyen megvonom a vállam. Könnyen jön a mosoly. A fölényes legyintés. Az éj elcsendesült óráiban, amikor öntudatlan heverek, egyszer csak mégis megmozdul valami bennem, és kipattan a szemem. Minden, amit a nap ragyogó fénye kitakar, a sötétben előbújik az ágy alól, a szekrényből és riogat, nem hagy aludni.  Lappangó fóbiáim, kényszerképzeteim, kudarctól való félelmem, érthetetlen elégedetl

"Egyáltalán, mit jelent az, hogy valaki bolond? Ki mondja meg, ki bolond? Mihez képest nem normális valaki?" Őszintén megmondom, ezidáig - eléggé elítélhető módon - kortárs magyar írók tekintetében igen kicsiny körben mozogtam. Grecsó Krisztián létezett, a többieket vagy nem ismertem, vagy nem érdekeltek. Tavaly azonban nagyon is kellemes meglepetés ért ilyen téren, és elhatároztam, folytatni fogom az ismerkedést a magyar írók munkáival. Az idei év első könyve,  Sándor Anikó 2018-ban, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent regénye, a Hamis profil  rengeteg kérdést vet fel, és rengeteg gondolatot indított el a fejemben. Nem egészen azt kapod, amit a fülszöveg ígér, bár ha olvasol a sorok között, talán nem ér akkora meglepetés, mint engem. Én, gyanútlanul, azt hittem, a túlzott online jelenlét veszélyeire fogja felhívni a figyelmet, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ennél sokkal mélyenszántóbb, sokkal sürgetőbb problémára mutat rá kíméletlen őszinteséggel

I tt vagyunk hát: 2019 első bejegyzésével el is indítom az évet. Hiszen izgatottan várom, mit hoz nekem, nekünk az új esztendő. Én igyekezni fogok, hogy ne okozzak csalódást és hogy fejlődjek. Ez az elsődleges cél. Illetve... hmm... az elsődleges cél az, hogy jól érezzük magunkat: ti is, és én is. A többi nem számít.  Mostanában sokszor szóba került az ismeretségi körömben az internet, vagyis a kusza, szövevényes világháló és annak hatásai az emberre. Azért is gondoltam erről írni, mert év végén sikerült szert tennem Sándor Anikó: Hamis profil (Jaffa Kiadó, 2018) c. regényére, amely pontosan erről a problémáról rántja le a leplet sajátos stílusban. Azt gondolom, muszáj erről beszélni, mert égető gond ez, amely már olyannyira elharapózott, hogy biztos vagyok benne, ez a bejegyzés engem sem fog a legjobb színben feltüntetni sokak előtt. Nem mondhatom, hogy ez engem nem érdekel, hiszen az olvasók a legfontosabbak ebben a műfajban. Hivatkozhatnék arra, hogy a negatív reklám is reklám