Tiszta lappal a világban

„Árad belőle a jóság, érted. Mások hagyták volna, hogy a sérülés beszennyezze őket. De ő nem.” Többször elmondtam már, és nem győzöm ismételni, hogy Lisa Jewell kiváló szerző. Magabiztosan, jó érzékkel ír, és a bennünk élő sötétséget meglepően jól ismeri. A megmaradt lakók  a hazánkban is nagyon népszerű, A fenti lakók című thriller folytatása, és eredetileg meg sem akarta írni. Őszintén örülök, hogy végül mégis megtette. Való igaz, a folytatások általában az első rész nyomába sem érnek, de ebben az esetben ez nem igaz. A regény rendkívül színvonalas, feszültséggel, fordulatokkal teli, és a végsőkig megtévesztő. Egyetlen betűje sem felesleges. A középpontban ezúttal a vészjóslóan megszállott, disszonáns személyiségű Henry áll, és minden tette gyomorszorító előérzetet kelt az olvasóban. A mellékszálak nem csupán töltelékek, hanem saját jogon élnek, kikerekítik, egésszé teszik a cselekményt. Éppen annyira kidolgozottak, amennyire kell, hogy megértsük bizonyos karakterek motivációját...

„Mindenhol ott van, minden pillanatban, miközben egyikben sem. Minden pillanatomról lemarad, és nem tudom, melyikre rosszabb gondolnom, arra, hogy itt maradtam nélküle, vagy arra, hogy ő nélkülem létezik valahol. ” Christina Hobbs és Lauren Billings az én képzeletbeli barátaim. Napsugarat, vidámságot, életörömet hoznak a szürke hétköznapokba. Így aztán ezt a könyvüket is nagyon vártam, és egy nap alatt elolvastam. A helyzet az, hogy ezúttal azonban nem azt kaptam, amit tőlük megszoktam. A történet humort csak nyomokban tartalmazott, és azt a kicsattanóan életigenlő stílust, amit annyira szeretek, felváltotta valami sötét, bársonyos melankólia. A téma túlsúlyos, és a főszereplőnő – érthető módon – tökéletesen biztonsági játékos. Szülők elvesztése, gyerekkori traumák - aki erre épít fel egy romantikus regényt, annak tudnia kell, hogy talán át kell lépnie a műfaj határait, és a Lauren-páros sajnos ezt most elmaszatolta picit. Az alapszituáció annyira összetett, hogy ehhez kevés volt ez az...

„[…] inkább azt mondja magára, hogy nem fajtatiszta, vagy ahogy egyszer fogalmazott,  egy bárki, aki mindenkinek álcázza magát .” Austerben az a legjobb, hogy mindig képes meghökkentőt alkotni. Jócskán benne járva a hetvenes éveiben, tragédiákkal kikövezett útja vége felé tisztán és fényesen szól. A Baumgartner című regénye mellőzi a misztikumot, a szürreális elemeket. Földhözragadt és annyira szívhez szóló, amilyen csak egy öregember belenyugvó emlékezete lehet. Elfogult rajongásom igazi szeretetté vált, miközben olvastam, mert ez a végtelenül egyenes beszéd megérintette a lelkem. A címszereplő egy idős író és egyetemi tanár, aki felesége tíz évvel korábbi váratlan halála óta egyedül él. S, mint kiderül, valóban él, legalábbis keményen próbálkozik. Túléli a felfoghatatlant, és újrakezdi. Van ebben a tőle szokatlan egyszerűségben, egyenes beszédben valami felemelően intim. A főhős bőrébe bújva a szerző elmereng, emlékezik, reménykedik és szeret. A regény rövid, és a szöveg nem megt...

„– Én csak akkor játszom, ha olyan a tét, amit érdemes megnyerni.” Armas kezében ezúttal meglapult pár ígéretes ütőkártya. A Hosszú játszma bővelkedik vidéki hangulatban, vadregényes bájban, váratlan komikus helyzetekben, és egész szépen megrajzolt karakterekben. Mi sülhetne el rosszul egy ilyen nagyszerű felütéssel? Nos, mint a végére kiderült: sajnos elég sok minden. A legnagyobb problémám a férfi főhős viselkedése, és az általa diktált kapcsolati dinamika volt. Edző bá’ ugyanis erőszakosnak, manipulatívnak és kontrollmániásnak bizonyult. Én egy ilyen pasitól hanyatt-homlok, visítva menekültem volna nagyon messzire. A nő egy hamis álomvilágban élt, önmagával köszönőviszonyban sem volt, és erre szerintem nem egy ilyen autokrata férfi lett volna a megoldás, hanem egy kiváló pszichológus. Az, hogy végsősoron könnyebbnek találta ezt a kétes kapcsolati formát, ahol csak látszólag volt az ő kezében az irányítás, valahol érthető, de ez akkor sem egészséges dolog. A konfliktus a végén már cs...

„Bors már megtanulta, hogy a legjobb, ha az ember marad a helyén, ott, ahová tartozik. Különben olyanokkal akad össze, akikkel nem kéne. Ez igaz a becsületesekre és igaz az alvilágiakra is.” Az már biztos, hogy Ray és Bors ritkán maradnak a helyükön. Másként nehéz volna regényt írni róluk, pláne többet. Legyünk igazságosak: Whitehead olyasmit szolgál fel nekünk, ami nem a mi szájunk íze szerint való, mégse lehet ellenállni neki. Falni kell, habzsolni, tömni két pofára. A könyvekkel az a helyzet, hogy vagy működik a varázslat, vagy nem. Egy szépirodalmi alkotó heist -regénye lehet dicsőséges diadal, vagy szégyenteljes bukta. Ez, kérem, úgy fordul a zsanérjain, mint a megvetemedett sufniajtó! Csikorog az egész miskulancia, és tudod, hogy meg kéne olajozni, de se idő, se kedv. Nyílik az, és ez a lényeg. Különben meg: pont a csikorgás a szépsége. Bírod Rayt, szorítasz érte, de Borsért ölni tudnál. Ennyi az egész. Mindent ez határoz meg: egyetlen karakter, akiért golyó elé ugranál, késbe ro...

„Mindig az volt az érzésem, hogy a természettudósok mulasztást követnek el, amikor nem vonják be megfigyeléseik körébe a háborút.” A kötet az Istenét kereső, és azt majdhogynem kérdőre vonó Hemingway munkája. Ez a tény már önmagában is kuriózummá emeli, mert a jó öreg írózsenitől távol állt ez a fajta megközelítés. Minél jobban telt felette az idő, annál távolabb. Gyakorlatias, kiábrándult, macsó elméjében a halál gondolata morbid volt, de szükségszerű. A háború valami, amit meg kellett élni, és akinek túlélni is sikerült, az se nyert semmit. Így járt Hemingway agya, habár becsülte az életet. Szerette az italt, a jó ételeket, a nőket, a remek, férfias mókákat. Nyughatatlan lelke minduntalan a természetben talált menedékre, bár ekkor is többnyire fegyvert vitt magával.    A novellák közül a legelső, a Vihar után című talán a legerősebb munka a maga szenvtelenül előadott, elborzasztó témájával. Rögtön utána következik a sorban a Tiszta, világos kávéház , amiben az a torz,...

„A mi családi formánk a szeretet. Azzal pedig a legrosszabb helyzetből is ki lehet evickélni.” Ebben a leheletnyi mesekönyvben minden benne van, ami fontos egy ember életében, legyen gyerek, vagy felnőtt. Áthatóan egyszerű, üde és bájos, ugyanakkor indirekt módon olyasmikre mutat rá, amiket sosem szabadna elfelejteni, mindegy, hány évesek vagyunk. Istenadta enyhülés – ez jutott eszembe róla. Hatásvadász kifejezés ez, és  Finy Petra biztos szebben fogalmazta volna meg, de így érzek. A könyv tündéri humorral bőven átszőtt, illatos, ízes, hangulatos szeretetbomba. Na tessék, megint a hatásvadászat! A kötetecske tizenöt rövid történetből áll, és körülbelül egy évet ölel fel az ötletgazdag Virág család életéből. A Virág család mindent egy kicsit másként csinál, de ez alapvetően nem baj. Kaland az erdőjárás, az anyák napi piknik, a piacozás, sőt, még a rendrakás is olyan, mint a hegymászás.    A legszebb az egészben pedig az, hogy a Virág család mindent együtt csinál, hagyomán...