„Azt hiszem, a lelkednek szüksége van egy kis törődésre.”
A lélek már csak ilyen, nem igaz? Igényel egy kis mályvacukros forró kakaót, ölelős plüsst, kanapérottyot. Ezerszer elmondtam már, és nem győzöm ismételni, hogy ebben a léleksimogatósdiban Sarah Adamsnek párja nincsen.
A kentuckyi Rome-ban játszódó sorozata üde színfoltja a romantikus strandregények műfajának, és bár az én kedvencem továbbra is a második rész, azt hiszem, az Álmaidbant inkább érzem magaménak. Nem gond ez, egy ideje már rendszeres, hogy tükörbe nézek.
Madison Walker a rakoncátlan, szabados, nagyvárosi lány. A bátor. A vándormadár. Ugyanakkor ő a vesztes, a kudarcok királynője, aki szorongásból diplomázott mesterfokon. Ráadásul: „Imádja az ételeket. Imád az ételekről beszélgetni. Ez Madison Disney Worldje.” Nem ragoznám én ezt tovább. Szóval, amikor megjelenik a színen James Huxley a bakancsával meg a váratlan, már-már légből kapott ötletével, hogy nyissanak éttermet a farmján található régi üvegházban, főhősnőnk kapva kap az alkalmon.
Szerintem gyönyörű, hogy ez a történet sem egy tökéletes diadalmenet krónikája, csupán két ember bukdácsolása. Álmok, vágyak, elvárások ütköznek a kiábrándító, zűrös, bosszantó, kaotikus valósággal, és igazából jól is van ez így. James védőhálót nyújt Madisonnak, és aki ugrott már védőháló nélkül, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent.
Humoros és édes, érzelmes, de nem érzelgős, és minden igyekezete ellenére rémesen idillikus. (Ez nem válik kárára, csak mondom. A műfaj velejárója a rózsaszín frottírszív.) Enyhén fűszeres, de nagyon finom. Picit talán könnykeserű is, mert a szerző ezzel a kötettel int lágy búcsút a bűbájos Rome-nak és lakóinak.
Az a helyzet, hogy hiányozni fog nekem ez a város. Ha nő vagy, és hajnalban kelsz, hogy ledolgozz hosszú műszakokat, majd hazamész és folytatod tovább, míg félholtan be nem dőlsz az ágyba, hidd el, hogy szükséged van erre. Borogatás a szívnek minden egyes itt töltött pillanat. Kiragad kicsit, és elringat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése