„[…]inkább azt
mondja magára, hogy nem fajtatiszta, vagy ahogy egyszer fogalmazott, egy bárki, aki mindenkinek álcázza magát.”
Austerben az a legjobb, hogy mindig képes meghökkentőt alkotni. Jócskán
benne járva a hetvenes éveiben, tragédiákkal kikövezett útja vége felé tisztán
és fényesen szól. A Baumgartner című regénye mellőzi a misztikumot, a
szürreális elemeket. Földhözragadt és annyira szívhez szóló, amilyen csak egy
öregember belenyugvó emlékezete lehet.
Elfogult rajongásom igazi szeretetté vált, miközben olvastam, mert ez a
végtelenül egyenes beszéd megérintette a lelkem. A címszereplő egy idős író és
egyetemi tanár, aki felesége tíz évvel korábbi váratlan halála óta egyedül él.
S, mint kiderül, valóban él, legalábbis keményen próbálkozik. Túléli a felfoghatatlant,
és újrakezdi.
Van ebben a tőle szokatlan egyszerűségben, egyenes beszédben valami
felemelően intim. A főhős bőrébe bújva a szerző elmereng, emlékezik,
reménykedik és szeret. A regény rövid, és a szöveg nem megterhelő. Nem kísérel
meg lehúzni, nem akar kizsigerelni, elvenni a kedved attól, hogy egyszer te is
megöregedj. Inkább az együttérzést, a megértést hozza felszínre az olvasóból.
Azért is ennyire zseniális, mert ez a cifraságokat mellőző, bölcs és
hétköznapi Auster nem bújik ki egészen a bőréből. A végén egy szelíd, de
korántsem erőtlen fricska felszítja a véred. Mert rohamosan telnek a lapok,
nincs már hátra sok, és tiszta sor, hogy valami történni fog, és félsz, hogy
megtudod, de attól is félsz, hogy nem tudod meg. A kérdés valóban nyitva marad.
Az utolsó mondat bármit jelenthet. Rajtad múlik, miként értelmezed. Így válik az
olvasó az író segédletével maga is a történet alkotójává.
Csodálatos munkának tartom. Letisztultan szép, megérintő, átlátható, és kegyelemmel
teljes. Megmutatja egy utánozhatatlan zseniben az esendő embert.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése