.jpg)
„– Én csak akkor játszom, ha olyan a tét, amit érdemes megnyerni.”
Armas kezében ezúttal meglapult pár ígéretes ütőkártya. A Hosszú játszma
bővelkedik vidéki hangulatban, vadregényes bájban, váratlan komikus
helyzetekben, és egész szépen megrajzolt karakterekben. Mi sülhetne el rosszul
egy ilyen nagyszerű felütéssel?
Nos, mint a végére kiderült: sajnos elég sok minden. A legnagyobb
problémám a férfi főhős viselkedése, és az általa diktált kapcsolati dinamika
volt. Edző bá’ ugyanis erőszakosnak, manipulatívnak és kontrollmániásnak
bizonyult. Én egy ilyen pasitól hanyatt-homlok, visítva menekültem volna nagyon
messzire.
A nő egy hamis álomvilágban élt, önmagával köszönőviszonyban sem volt,
és erre szerintem nem egy ilyen autokrata férfi lett volna a megoldás, hanem
egy kiváló pszichológus. Az, hogy végsősoron könnyebbnek találta ezt a
kétes kapcsolati formát, ahol csak látszólag volt az ő kezében az irányítás, valahol
érthető, de ez akkor sem egészséges dolog.
A konfliktus a végén már csak hab volt a tortán: fals érzelmektől
túltengő, bazári és értelmetlen. A színvonal és a hitelesség tekintetében
körülbelül azokra a ’90-es évekbeli telenovellákra emlékeztetett, amik láttán aktívan,
csomókban téptem ki a hajamat. A lezárás pedig számomra tökéletesen logikátlan
volt, beleértve az utolsó két jelenetet.
Rossz érzéseket kelt bennem, ha negatív véleményt kell írnom egy
könyvről, de összeségében ez egyáltalán nem nyerte el a tetszésem. Még akkor
sem, ha a vak kiskecske meg a gyerekek szolgáltatták a cukiság faktort, és
akadt benne pár igazán jól sikerült jelenet.
Tudom, hogy sokan fogják szeretni, ez az élet rendje. A műfaj
szerelmesei többnyire megtalálják majd benne a számításukat. Attól, hogy ez
most nekem nem esett jól, másnak még lehet kedvenc. Tudjátok, mit? Írjátok meg
nekem, ti mit gondoltok róla!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése