Tiszta lappal a világban

„- […] Ön egy szellem lesz, megfoghatatlan, az ellenség örökös rémálma. Háborúja nélkülözni fog minden dicsőséget.” Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára felettese Hiroo Onodát 1944 decemberében. A parancs jóslat és átok volt egyaránt, mely a japán katona elkövetkező harminc évét könyörtelenül meghatározta. Ennyi időt töltött ugyanis Lubang esős dzsungelében maroknyi csapatával, és kitartóan harcolt hazájáért egy réges-régen elvesztett háborúban. Valójában nagyon szomorú történet az övé, ugyanakkor lenyűgöző és felemelő is. A Dereng a világ kitűnő stílusú, érzékletes írás. Rövidsége ellenére, vagy talán éppen azért, egészen rendkívüli és eredeti. Werner Herzog pergő, filmszerű, nagyléptékű vágásokkal tagolja a szöveget, melynek érzékszervekre ható gazdag ábrázolásmódja felkavaró, átütő erejű és élethű. Azonnal átérezzük ezt a fojtogató magányt és kilátástalanságot. Onoda, a megfoghatatlan szellem a kisregény lapjain sem válik valóságosabbá. Gondolatai, érzelmei az őserdő buja, fullas...

„- Az a munkám, hogy igazam legyen. Mindig. És ha valaha tévedek, minden forrást és lehetőséget fel kell használnom, hogy a valóságot a hibámhoz igazítsam, és az megszűnjön hiba lenni. ” Ha van valami igazán képlékeny az emberi világban, akkor az a valóság, illetve annak érzékelése. Mindannyiunknak mást jelent egy kép, egy mondat, egy esemény. Néha kicsit helyre is pofozzuk a dolgokat. Azt meséljük ugyan, ami történt, de a felhang, vagy egy-két óvatos utalás máris más színben tünteti fel az egészet. Olykor ennek tudatában sem vagyunk, de így működünk mind. Hernán Díaz erre az alapvető hajlamunkra építi fel regényét, méghozzá nagyon okosan. A Bizalom a valósághajlítás tökéletes mintapéldája. Négy különböző nézőpont, négy különböző elbeszélő mód. A megközelítő igazság pedig valahol ezek keresztmetszetében található. A stílus meglepően tárgyilagos és tömör, bár nem száraz, és korántsem unalmas. Azt a képzetet kelti, mintha kizárólag a tényekre támaszkodna, felesleges körök nélkül. Ám, a...

 „De óvatosnak kell lenni, a dagály gyorsan jön. És valahányszor vihar van, újabb és újabb sziklák omlanak le. Hamarosan belecsúszik a tengerbe ez az egész.” Muszáj azzal kezdenem, hogy én szeretem Paula Hawkins t, és úgy örültem ennek a kisregénynek, mint a kisgyerek, ha megkerül a mosásból a szundimackója. Két szuszra olvastam el. Lefekvéskor belevetettem magam, aztán hajnalban, mikor kinyílt a szemem, azonnal nyúltam utána, hogy befejezzem. Vakfolt – a cím a szövegben elnyeri a maga zseniális értelmét. Imádom ezért Hawkinst, az ilyesmi nagyon megy neki. A stílusjegyek félreismerhetetlenek. Izgalmas, komor és átható a hangulata. Az omladozó sziklákon álló, elhagyatott, leharcolt tengerparti ház megjelenik a képzeletünkben, és libabőrt idéz elő. A sztori nagyon olvastatja magát, megvan benne a lendület. Viszont ennyire rövid terjedelemben sajnos nem rajzolódnak ki azok a jellegzetes erősségek, amiket az írónő korábbi műveiben annyira szeretek. A jellemábrázolás, a lelki folyamatok...

„Ez a szép a sorsolásban, meg a veszély is egyben. A kiszámíthatatlanság.” Maros András legújabb regénye hamisítatlan nosztalgiavonat, ugyanakkor egy végtelenül egyszerű sodródástörténet. Egy huszonéves fiatalember ábrándjai, jövőjével kapcsolatos elképzelései megütköznek a kérlelhetetlen valósággal, és igen szórakoztató pályaválasztási tanácsadásban részesül az élettől, benne az esetlegesség minden kínjával és bohóságával. Öt szürreális, frusztrációval teli nap története a szépreményű, zavaros, édes ’90-es évek elején. A főhős olyan, mint a fehér golyó a biliárdasztalon. Ahogy ide-oda csapódik, úgy hullámzanak az elhatározásai is. Próbál asszimilálódni, belehelyezkedni a ráerőltetett szerepekbe, mintha mi sem volna természetesebb. Pedig egyre bizarabb szituációkba keveredik, és ezt felismeri, mi több, kikéri magának, csak éppen ereje nincs kilépni az ördögi körből. A regény egy pazar bohózat, humora a meghökkentő események láncolatában rejlik. A főszereplő mulyasága ellenére, v...

"Az írók ráadásul kifejezetten érdekes figurák. Olyik nagyszabású, olyik kisszerű, egyik-másik pedig egyenesen panoptikumba illő alak." Igazi hiánypótló kötet, annak ellenére, hogy maga a szerző már az elején kijelenti róla, hogy nem irodalomtudományi szakmunka. László Ferenc kritikus, történész és az olvasás odaadó híve. Könyve, a Honi bestiárium  pazar stílusérzékkel, szellemes modorban veszi sorra a XX. századi magyar irodalom elfeledett alkotóit.  A benne található harminchárom pályakép jobbára olyan prózaírók életét és munkásságát eleveníti fel, akik mára már kikoptak a köztudatból. Ezeket a múlt ködébe vesző, leghátsó sorba bújtatott figurákat idézi meg és színes, érdekes, olvasmányos portrét fest róluk. Megismerhetjük előéletüket, személyiségüket, más írókhoz való viszonyulásukat, életművük rejtett, vagy kevésbé rejtett gyöngyszemeit.  A felsorolásban ugyanakkor felbukkan egy-egy ismertebb név is: Móra Ferenc, Karinthy Ferenc, Fehér Klára, Szobotka Tibor. Mindent ...

"Az igazság mindig kiderül. Minden hazugság, álarc és függöny mögött ott van a valóság, és előbb-utóbb mögé látunk. Ahogy változunk egy körülöttünk minden változik, átrendeződik és ami takarásban volt, az egyszer csak a fényre kerül." A kifinomult, letisztult líraiság Bauer Barbara abszolút védjegye. Legújabb regénye, A szív szabadságharcosai kiemelkedő, különleges darabja méltán népszerű munkásságának.  Van valami varázslatos ebben a könyvben. Erőteljes érzelmi világa felkavaró, nagyon eleven. A választékos megfogalmazás, az adott történelmi kor hiteles ábrázolása, a gyönyörű nyelvi játék a hasonlatokkal, metaforákkal - az első betűtől az utolsóig hamisítatlan, klasszikus romantikus regény.  Visszahozza azt, ami régen elmúlt már. A lázadás, az összefogás, a szabadságvágy ízét. Ugyanakkor ezt a kollektív tudatban fellobbanó, heves lángot egy zabolátlan fiatal lány szívébe ülteti minden józanságot félresöprő szerelem képében. Így válik a történet nem csak a magyar nemzet, de...

"Hatalom, hatalom, hatalom: hogyan lehetséges, hogy az egész világ akörül forog, hogy az emberek azért a valamiért harcolnak, ami pedig olyan magányos dolog, és olyan nyomasztó is, ha megszerzik maguknak." Jonathan Franzen a monumentális nagyregények koronázatlan királya. Határtalanul realista, roppantul intelligens, hasbarugdosósan őszinte, és én a rajongója vagyok, ezt be kell vallanom, mielőtt tovább olvasol. A Tisztaság című regénye már az első oldalakon rabul ejtett.  A téma, a beszédes cím ellenére alapjáraton megfoghatatlan, és egy abnormális kapcsolati hálóra épül. A titkokra, a bosszúra, a másik eszközként való felhasználására önös érdekekből.  A tisztaság, mint olyan, ebben a regényben nem szerepel. Elérhetetlen eszme csupán, melyről mindannyian álmodozunk, de az élet országútján túl sok por ragad ránk, és előfordul, hogy a legrosszabb oldalunk tör a felszínre belőlünk. Ez pedig nem holmi szuperhősfilmes főgonosz karikatúra, hanem igazi gyarlóság. Az, amihez szégy...