Tiszta lappal a világban

  "Búvárolni jöttem ide az óceán rejtett mélységeit – az érzelmek vad dagályát –, és fölmerülni mindenestül emberi mivoltomban, teljes alázattal tömöríteni pár sorba az általam megismert miriád történetet, beutazott világokat, az Odüsszeuszként megvívott csatákat." A Csendélet nek varázsa van. Amikor elcsendesedni vágyik az ember, ez a regény tökéletes támasza lehet a fáradt, szépségre, lassúságra, finomságra vágyó léleknek.  1944-ben Firenzében egy fiatal angol katona átbeszélget egy éjszakát egy idős művészettörténésszel. Mindkettejükre nagy hatással van ez a rövid találkozás. Olyannyira, hogy évtizedek múltán is fontos részei egymás életének, még ha személyesen sokáig nem találkozhatnak újra. Az élet zajlik tovább. A fiatalember évekkel a háború után Londonból Firenzébe költözik, és viszi magával furcsa kis választott családját. A regény lelki és szellemi útkeresésről szól, barátságról és szerelemről. A nemi identitás megélése, elfogadása központi kérdés, ahogyan a művésze...

" Minden új kert olyan, mint egy könyv, amibe még senki sem olvasott bele, minden lapját dugig megtöltik a lehetőségek." Az utolsó kert Angliában  idilli, pihentető élmény volt számomra, mert  Julia Kelly olvasmányosan ír, kellemes atmoszférát teremt, és lebilincselő aprólékossággal, következetesen építi fel ezt az igazán szeretnivaló történetet.  A regény egy vidéki angol kisvárosba kalauzol el bennünket, miközben időben három szálra bomlik szét. Venetia Smith, a neves kertépítő 1907-ben tervezi meg és építi fel a Highbury-birtok legendás kertjét, ám ez alapjaiban dúlja fel az addig nyugalmas mederben folyó életét. 1944-ben a  hadsereg rekvirálja a birtokot, és kórházzá alakítja át lábadozó katonái számára. Napjainkban  Emma Lowell ennek a kertnek a renoválására kap megbízást. Munkája során nem csak a kert éled újjá teljes pompájában, de évtizedek óta őrzött titkokról is lehull a lepel.  Határozott, erős, mégis gyengéd és érzelmes nők keresik a saját hely...

"És tisztában vagyok vele, hogy amiatt van, mert megkötöttem – elvettem velőjének hantmadárillanását, vad, zöldlevél-sarjadását: kényszerítettem, hogy cinkosom legyen, megossza hazugságomat." Sajgó gyönyörűséggel van teli ez a kötet. Úgy tépdesett, mint gyönge, pufi gyerekkéz a puha, meleg, fehér kenyérbelet. S figurákat gyúrt a darabjaimból; madarakat, fákat, az óceán hullámait és éhes, vénségesen vén aligátorteknőc-fejet. Nevelkedik bennem mind ez a belémgyógyult idegenség.  Merthogy tőlem a délibáb-szerelem idegen. A  Papírpalota azonban megnyitott idebenn valamiféle sűrű, ősi megértést. Hogy vannak dolgok, amik eleve elrendelve várakoznak, s amint eljön a pillanat, előtüremkednek a pókhálós, lidérces, meleg-sötét sarkokból, az emlékekből, a régvolt időkből. Az összefércelt életek hajódeszkáin beszivárognak, és többé semmi sem lesz olyan, mint annak előtte.  Miranda Cowley Heller első regénye. Tudom is én, hogyan képes valaki írni egy ilyen első regényt, és hogy ezek ...

"A világ vége. Ezúttal egészen idáig menekült. Nem elég messzire." Ez volt az első könyvem Sharon Bolton tól, de hogy nem az utolsó, abban biztos vagyok. A Darabokban eszméletlenül ütős könyv, csupa csavar, csupa feszültség. Olyan, mint egy kaleidoszkóp. Belenézel, és színes formák tömkelege táncol a szemed előtt és a látvány folyton változik.  Felicity Llyod, a neves glaciológus a jeges Déli-Georgiára menekül üldözője elől. Múltja sötét és zavaros, de egy dologban biztos: a férfi itt, a világ végén is rátalál majd. Mindent elkövet hát, hogy ezt a veszélyes találkozást elkerülje. Bármi áron, akár az élete árán is.  Idáig úgy hangzik, mint egy szokványos üldözős thriller, ugye? Igen ám, csakhogy nem az! Nagyon nem. Olvasás közben lerágod a körmöd, és maximum fordulaton kattog az agyad, ahogy próbálod kisakkozni a részleteket.  A szerző fantasztikus érzékkel illesztette össze szép lassan a teljes képet, egyszerre mindig csak egy apró mozaikdarabkát pászítva a helyére....

"A legmélyebb igazságoknak mindenkihez kell szólniuk." Milyen különös kis könyv ez! Karcsúsága, főleg témája felől nézve, igen meglepő. Eric Vuillard ot igazságszerető, lényegre törő gondolkodónak képzelem, mert a  Szegények háborúja tömör, szinte rituálisan mozgóképszerű alkotás.  Vuillard minden kétséget kizáróan feltételezi, hallottunk már az 1525-26-ban lezajlott parasztháborúról ezt-azt, és Münzer Tamás neve sem cseng számunkra ismeretlenül. Nem fecsérli tehát az időt magyarázkodásra. Kemény kijelentéssel indít, mely akár egy film kezdőképe is lehetne. Az imagináció váratlan és éles: egy foszlott gúnyát viselő férfi az akasztófán leng. A hatás nem marad el, azonnal érezzük a történet súlyát. Rohamtempóban, tőmondatokban szaladunk végig a fontosabb eseményeken, neveken. A szerző előszeretettel idéz Münzertől, és élénk képzelete segítségével megfesti szavaival, milyen ember lehetett. Szenvedélyes, dühös prédikátor alakja sejlik fel előttünk, egy szent őrülté. Vuillard mod...

" Mind azzal a képességgel születünk, hogy felismerjük az igazi jóságot, ugyanakkor mind tele vagyunk bűnnel, és ez a két felünk állandó harcban áll egymással. " Nehéz olyan könyvről írnom, ami olvasás közben ennyi intenzív érzelmet szabadított fel bennem.  A Keresztutak nem csupán egy újabb nagyeposz egy átlagosnak látszó közép-nyugati családról. Franzen a Hildebrandtok lelki mélységeinek feltárásán keresztül az emberiséget évszázadok óta foglalkoztató legelemibb kérdésekre keresi a választ.  A vallás, mint erkölcsi iránymutató a regény központi témája, ám végeredményben mindössze megválaszolatlan kérdések kiindulópontja, és nem a reveláció forrása. Elszomorító volt látni ennek a vérségi szociális hálónak a kérlelhetetlen diszfunkcionalitását. Csekély kísérleteket tettek ugyan egymás megértésének érdekében, de renyhe igyekezetük beleposhadt a hangsúlyos önérdek és a kicsinyes megszállottság ellenállhatatlan mozgatóerővel bíró mocsarába.  Akaratuk markánsan, ám bukásra ...

"El kell mondanunk az embereknek, hová vezet, ha nem fogadjuk el egymást. Ez a lényeg. Ha valaki más, mint a többiek, attól nem lesz se jobb, se rosszabb. Csak más. Ha ezt megértjük, békében élhetünk egymás mellett." Lily Ebert  olyan, mint az örökláng: fényeskedik, kiemelkedik, példával szolgál. Élete, melyet memoárjában, a Lily fogadalmá ban elbeszél, tanúságtétel. T örténetét tizenhét éves dédunokája, Dov Forman segítségével vetette papírra.  "Csináljunk valamit, Dov!"  - mondta a lezárások miatt igen nagyon unatkozó kilencvenhat éves asszony 2020. júliusában. Tulajdonképpen így kezdődött. Lily Ebert Engelman Lívia néven látott napvilágot 1923 decemberében, Bonyhádon. Eszes, eleven kislány volt. Szerette és tisztelte a szüleit. 1942-ben esküvel fogadta haldokló édesapjának, hogy örökké vigyázni fog a testvéreire.  1944-ben családjával, szomszédaival, barátaival együtt hurcolták el. A célállomás  Auschwitz - Birkenau volt. A csontig hatoló félelem, a hitetlen...