„Sötétség és fény, élet és halál, ugyanannak az éremnek a két
oldala. Nem tudsz üzletelni velük, mint valami halaskofa. Nagyobb árat
fizethetsz, mint gondolnád. Amit nem értesz, azt békében kell hagyni.”
Rosie Andrews első regényével kapcsolatban már sokat fakultak az
emlékeim, de gótikus, igézően sejtelmes, borzongató atmoszférájára máig tisztán
emlékszem. Új könyvében is ezt a számomra oly vonzó hangulatot kerestem, és nem
kellett csalódnom.
Az erdő nagyon sajátságos
írás. Nyomasztó és rideg. A 19. századi, babonákkal teli angliai vidék tökéletes
díszlet ehhez. A ködös erdőségek, ahol lidércek, ősi, vad dolgok tanyáznak. A
zegzugos tárnák, melyek mélyén se szén, se boldogulás. Elkeseredett düh,
téboly, és elmosódott emlékek kakofóniája.
Tetszett, hogy a tálcán kínálkozó sablon, a két főszereplő
összeboronálása elegánsan elmaradt. Kísérteties, több szálon és idősíkon futó,
összetett történet, klasszikus szerelmi szál nélkül. Sokáig nagyon jól halad,
főleg, mert Andrews írói készsége szembeötlő. Irodalmi igényességgel fogalmaz,
hatásos, erős prózája van, amit a kiváló fordítás még inkább hangsúlyoz.
Éppen ezért bántott, hogy a végére elvesztette a fonalat. Nem
volt képes megragadni a lényeget, és kicsúszott a keze közül az irányítás. A végkifejlet
sajnos kaotikusra sikerült, és túlzásnak éreztem benne ezt a sok csavart. Nekem
általában nincs gondom azzal, ha a szerző nem áll elő mindenre kész válaszokkal,
de ebben az esetben picit becsapottnak éreztem magam.
Ennek ellenére elvitathatatlan, mennyire él minden sora, minden
betűje. Annyira megteremti magát, hogy nehéz kiszakadni belőle. A névtelen
gonosz misztikumába jócskán vegyül a földhözragadt, szimpla emberi hitványságból,
és nem kioltják, hanem táplálják egymást. Mi több: egyik a másikból fakad.
Thriller, krimi, hamisítatlan kísértettörténet – olyan estékre,
amikor valami baljós, árnyakkal teli, izgalmas csemegére vágyunk, ez a regény
egészen tökéletes.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése