„Az ember titoktalan. Nem fura? Szerettem, és nem tudtam róla. Most tudom. Az ember mindent csak rosszkor tud. Néha meg soha.”
Most jön az a rész, amikor el kellene mondanom, miről szól a regény. Egy kávéházról. Nyilván. Egy férfiról, aki kávéházat vezet Bécs egyik szegényebb városrészében. A törzsvendégeiről. Egy hídról. A háború utáni lábadozó, tompa évtizedekről. Valójában magáról az életről, de ez olyan sután hangzik.
Várj, ne menj még. Hagyd, hogy megmagyarázzam, mert először én sem tudtam, mit is gondoljak róla. Elég puritán szöveg, majdhogynem sótlan. De úgy képzeld el, hogy tényleg ilyen teljesen semmitmondó mondatok jöttek egymás után. Aztán váratlanul több alkalommal is a markába szorította a szívemet – hosszan, szomorúan sajogtak a szavak bennem.
Szerintem meglehetősen hatásos próza. Én magam nem képzeltem köré semmit, nem voltak kérdéseim. Nem mondanám töredékesnek, inkább csak olyannak, mint a valóság. Hallasz, látsz, tapasztalsz dolgokat. Néha ott vagy és néha nem vagy ott. Mégis valahogy birtokában vagy minden tudásnak, amire szükséged van.
A hangulat jócskán szomorkás, ugyanakkor bővelkedik reményteli, boldog, emberséges pillanatokban. Olyan szépen írja le anélkül, hogy valóban leírná, hogy az összetartás átsegíti az embereket az élet viharain. És ha olykor egyeseket mégsem, el kell azt is fogadni. C’est la vie – így mondtuk régen. Let them – így mondjuk manapság. Let them.
A regény pont olyan, mint a kávéház, ahol játszódik. Végtelenül egyszerű, flancmentes, otthonos, megszokott. Finom. Nagyon-nagyon sok szeretet, megértés, részvét nyilvánul meg benne. Gyönyörűen, igazi ünnepéllyel zárul. A búcsúzás nosztalgikus fájása visszhang nélkül csitul el a végén.
„Úgy jó, ahogy van, gondolta, addig kell a dolgokat befejezni, amíg még futja az erőnkből valami újat kezdeni.”
Engedd. Engedd. Engedd…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése