Tiszta lappal a világban

„Van itt valami nála nagyobb, valami sötét és szikrázó, ezt érzi minden idegszálával.” És megint Jewell! Van benne valami „sötét és szikrázó”. Azt szeretem benne, hogy inkább nyugtalanító, mint kirívóan brutális. A normalitás és őrület közti határmezsgyét túlságosan elmossa azzal, hogy a történetei annyira hétköznapiak . Két negyvenöt éves, férjes asszony, két anya, akik ugyanazon a napon ünneplik a születésnapjukat, ugyanabban az étteremben. Az egyik tehetős és sikeres, a másik szürke, átlagos. Nincs bennük semmi közös a születésnapjukon kívül. S valóban, ennél jobban nem is különbözhetnének, még akkor sem, ha a látszat csal. Alix nem egy klasszikus női hős, aki mindent a maga erejéből ér el, és Josie nem a nagykönyvi bántalmazott asszony, aki hosszú évtizedek után megelégeli sorsát. Olyan érdekes a spaletta rései közé lesni, meglátni ezekben az életben is gyakran látható sztereotípiákban az igazi személy villanásait. Akire felnézünk, arról hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy húsból ...

"Új nap kezdődik, a világ felébred, és a társadalom fogaskerekei mozgásba lendülnek. Én is egy fogaskerék vagyok, amely körbe-körbe jár.” A japán kultúra számunkra igazi misztikum. A merev hierarchiájával, a hangyaszorgalmú munkamoráljával, a különbözni vágyás majdhogynem teljes hiányával. Majdhogynem, mondom, és ez fontos. Murata Szajaka ugyanis egy olyan nőről írt díjnyertes regényt, aki nem bánja, hogy különbözik, és nem is igen érti, mi ezzel a baj. Keiko egyedülálló, gyermektelen, 36 éves nő, aki minden tekintetben alárendeli magát a munkájának. Ez ad értelmet a létezésének, és ettől érzi magát teljesnek. Ó, igen. Azt hiszed, szívsebész, mi? Vagy legalábbis ügyvéd, fogorvos, menedzser? Nos, nem éppen. A történet eleinte csupán szokatlan és meghökkentő, később inkább morbiddá és zavaróvá válik. Keiko nem egyszerűen csak más, hanem nagyon furcsa, néha ijesztően az. Az évek során azonban megtanult alkalmazkodni, és rálelt arra az egyetlen dologra is, amiben igazán jó. Ő a tökéle...

„A kibírhatatlanul fájdalmas vajúdás óráiban Alice megszállottan kántálta magában ugyanazt a fohászt újra, meg újra: Igenis szeretni fogom ezt a gyerekemet is. Igenis szeretni fogom ezt a gyerekemet is.” Liz Moore már az első regényével bebizonyította rátermettségét. Ezúttal is lassan építkezik, és ráérősen, két idősíkon haladva sok szereplővel dolgozik. Tudja, hogy az emberi kollektívákban bekövetkező tragédiáknak már hosszú évtizedekkel korábban megágyaznak a felmenők. Számít a múlt. Számít, hogy mit tesz a másik, és hogyan reagál erre egy egész közösség, egy falu, egy város, az egész világ. Az is fontos, képes vagy-e helyesen megítélni, kire támaszkodhatsz. Már, ha akad ilyen egyáltalán. Egyszerűen hangzik, de valójában ez egy pokolian nehéz életfeladat. Szokásunk belebukni, és nem is igen vagyunk ezért hibáztathatóak. Alice, az anya nem akart mást, csak szeretni a gyermekeit. Számomra ez a történet róla szól, hiába, hogy rajta kívül még sok remekbeszabottan megrajzolt karakter kér ...

„Az ember titoktalan. Nem fura? Szerettem, és nem tudtam róla. Most tudom. Az ember mindent csak rosszkor tud. Néha meg soha.” Most jön az a rész, amikor el kellene mondanom, miről szól a regény. Egy kávéházról. Nyilván. Egy férfiról, aki kávéházat vezet Bécs egyik szegényebb városrészében. A törzsvendégeiről. Egy hídról. A háború utáni lábadozó, tompa évtizedekről. Valójában magáról az életről, de ez olyan sután hangzik. Várj, ne menj még. Hagyd, hogy megmagyarázzam, mert először én sem tudtam, mit is gondoljak róla. Elég puritán szöveg, majdhogynem sótlan. De úgy képzeld el, hogy tényleg ilyen teljesen semmitmondó mondatok jöttek egymás után. Aztán váratlanul több alkalommal is a markába szorította a szívemet – hosszan, szomorúan sajogtak a szavak bennem. Szerintem meglehetősen hatásos próza. Én magam nem képzeltem köré semmit, nem voltak kérdéseim. Nem mondanám töredékesnek, inkább csak olyannak, mint a valóság. Hallasz, látsz, tapasztalsz dolgokat. Néha ott vagy és néha nem vagy ot...

„Sötétség és fény, élet és halál, ugyanannak az éremnek a két oldala. Nem tudsz üzletelni velük, mint valami halaskofa. Nagyobb árat fizethetsz, mint gondolnád. Amit nem értesz, azt békében kell hagyni.” Rosie Andrews első regényével kapcsolatban már sokat fakultak az emlékeim, de gótikus, igézően sejtelmes, borzongató atmoszférájára máig tisztán emlékszem. Új könyvében is ezt a számomra oly vonzó hangulatot kerestem, és nem kellett csalódnom. Az erdő nagyon sajátságos írás. Nyomasztó és rideg. A 19. századi, babonákkal teli angliai vidék tökéletes díszlet ehhez. A ködös erdőségek, ahol lidércek, ősi, vad dolgok tanyáznak. A zegzugos tárnák, melyek mélyén se szén, se boldogulás. Elkeseredett düh, téboly, és elmosódott emlékek kakofóniája. Tetszett, hogy a tálcán kínálkozó sablon, a két főszereplő összeboronálása elegánsan elmaradt. Kísérteties, több szálon és idősíkon futó, összetett történet, klasszikus szerelmi szál nélkül. Sokáig nagyon jól halad, főleg, mert Andrews írói kés...

„Hála, gondolta. Ez jó szó lesz, ezt magával viszi a következő évre. Ez egy egész életre jó útravaló.” Kellemes, igényes, finom, bájos – ezek az első szavak, amik eszembe jutnak erről a regényről. Ünnepi hangulatot idéz, ugyanakkor átjáróként is funkcionál. Mint a szekrény a Narniá ban: kinyitod, és ott vagy. Egyszerre belső utazás, valamint téren és időn átívelő visszatekintés egy régmúlt korszak melegébe. A tomboló pestisjárványból lábadozó, kábult Amszterdam elevenedik meg a lapokon. A 17. század hirtelen elérhető közelségbe kerül. A meghitt kis sütöde, a cukrászlány üde bája, a doktor biztos jelleme: mindez egy nagyon érzelmes, kedves történet alapját képezi. Akad egy kis rejtély, izgalom, bár a krimi címke azért erős túlzás. A szárba szökkenő szerelem szépsége azonban magával ragadó. Intenzív, koncentrált hangulatbonbon. Szétárad és betölti a lelkedet. Kicsit súlytalan, de ez a javára válik. Az elején több izgalmat, kiforrottabb konfliktust és megoldást ígér, a végén mégis örömet...