Tiszta lappal a világban

„- Te ezt nem érted – és hüppögött. - Homok van, csak homok van itt benn”, és a mellére mutatott. Afféle pireneusi Száz év magány , konganak benne a suhanó évszázadok. Egy romló ház, az ördög fészke, tele nőkkel, hibás, gnóm csecsemőkkel. Erőszakos, gyomorforgató, mocskos és áldatlan. Test- és bűnközeli. Nehéz szöveg: a daróchalom alatt nincs meleg szalma. Nagyon vártam Irene Solá új regényét, annak ellenére, hogy nem tudtam, mire számítsak tőle, hiszen a Gátak posztmodern, útkereső prózája után az Énekelek, s táncot jár a hegy szerintem mestermű. A harmadik regény, gondoltam, már egy érett alkotó munkája lesz. Még nem aratás, de már egy gazdag termés ígérete. Való igaz, rettentően erős írás. Nagy ívet jár be viszonylag rövid terjedelemben. Kiemelkedő az ötlet, meg a kivitelezés is. Ahogyan Márquez klasszikusában, a férfiak itt is csupán egymást váltó ködalakok. Haláluk olykor brutális, de az asszonyok élete jóformán zavartalan fut tovább, miközben a patás sosem jár messze, és bűze ...

„– Ha naggyá akar lenni az ember, akkor nagyot kell álmodnia.” Collins a nagyívű, gótikus történetek mestere. A három regénye közül ez tetszett a legkevésbé, és még így is az elvárásomnak megfelelően teljesített. Mágikus atmoszférája sűrű, baljós vibrálással teli. A mindent behálózó pókfonalak rezonanciája dermesztő és varázslatos. Szeretem az írónő stílusát, annak negatívumaival együtt. A terjengősségét, a lomha tempóját, hogy a regényeiben alig történik bármi, és még az is annyira életlen, elmosódott, mint a reggeli tejköd a város felett. Nem való mindenkinek. Éppen emiatt megeshet, hogy csak a bennem sínylődő, szörnyen elnyomott sznob értékeli ekkorára, de ez nem igazán számít. Én két dologtól irtózom: a bohócoktól, meg a pókoktól. És ezzel most olyasmit árulok el magamról, amit egyáltalán nem kellene, szóval ugorjunk. Tehát: pókok. Masszív testű trópusi pókok mágikus erővel. Hipnotikusak, megtévesztőek, életveszélyesek. Nem támadnak rád se magukban, se végeláthatatlan hordákban. Ők...

„Azt hittem, vége, minden út lezárult, de akkor megérintesz a jóságoddal, és már merek emlékezni.” Mindig hozzám szól, és leginkább ezt szeretem benne. Úgy értem, van itt belül valami, a lelkem egyik zugában, ami nem csak érti, de érzi is ezeket az írott hangyafekete betűsorokat. A nagyon mély gyász hoz fel a mélyről ilyen mondatokat. A szeretetlen gyermek zavarodottsága, magánya, haragja kiált így az ég felé az évtizedek távolából. Nem kétlem, hogy a barátja elvesztése felett érzett bánata kapcsolódott össze benne azzal a múltbéli traumával, amit az anyja halála okozott. Egy be nem hegedt törésvonal. Egy éles, tépett sebszél. A hosszasan göngyölődő, összepréselt gyász beszél így, a kétségbeesés. És a felismerés, a felszívott, megdagadt életbölcsesség ereszti szabadjára mindezt, mert a végtelenségig semmi se halmozódhat. Ki kell engedni. Meg kell engedni neki, hogy éljen a jogával: fájjon, mint a rossznehézség. Nekem is van képzeletbeli barátom. Öribarim, aki gyermekkorom óta kísér. Ak...

„Térben és időben már megejtette a bemetszést, most feltöltötte atmoszférával és vággyal. Föld és tűz és víz volt a lapokon; egy férfi meg egy nő, emberi magány és csalódás.” Claire Keegan stílusa olyan, mint a tapló: szikkadt, kemény, fakó, de alkalmas rá, hogy tüzet szítsanak vele. Szinte kínosan életközeli és nyers, mintha kevés dologgal lehetne elképeszteni. Olyan a hangja, mint akinek nincsenek már illúziói. Az ír szerzőnő korábbi kötete történesen az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra, így sokat vártam ettől a rövidke novelláskötettől is. Nem rezgett a léc. Ennyit el tudok mondani. Ám míg az előbbi felemelő reménnyel töltötte meg a szívemet, addig a Már későn pont azt adta, amit a címével sugallt. Hogy elkéstünk. Mindennel. Visszafordíthatatlanul, jóvátehetetlenül. Tekintvén, milyen karcsú könyvecskéről van szó, melyben három leheletnyi különálló történet lapul, ez a teljesítmény egészen lenyűgöző. Van ebben a végletességben valami logika. Az tud zsigeri elhiva...

„Az őszinteséget, a nyitottságot, a valódiságot szeretem.” Már megint Christina Lauren, és miért ne? A ködös reggelekkel beköszönő őszben az a legjobb, hogy gondolatban vissza lehet utazni a nyárba. Fogsz egy könyvet, meg egy bögre kakaót, és tessék: egy trópusi magánszigeten süttetheted ropogósra a bőröd. Szinte érzed a homokszemeket a hajadban, látod, ahogy fehéren leperegnek a lábad szárán. Ó, igen. A történetnek van némi My fair lady hangulata. Az elején főként, és ez rendkívül szórakoztatott. Azt is szerettem, hogy a szerzők ezúttal is a remek humorú, édes hangulatba csempészték bele a mélységet, a komoly témákat, és nem fordítva. Így elsősorban szórakoztam, de közben mégsem éreztem úgy, hogy a semmit csépelem egy légüres térben. Azt pedig nagyon fontosnak tartom, hogy szerintem Anna az eddigi legjobb női karakter, akit a Lauren-páros megalkotott. Emberpróbáló élethelyzete ellenére, vagy éppen emiatt hihetetlenül empatikus, fogékony és napsugaras személyiség. Bátor is ugyanakkor,...