Tiszta lappal a világban

„– Nem hinni kell, hanem továbbcsinálni. A képtelenségig kitartani.” Meg kell mondjam, Finy Petra igazán szép irodalmat csinált itt nekünk ezzel a regénnyel. Amolyan szorongatóan, szaggatósan szépet. Képzeletgazdag szóképek, sima, lélegző, dallamos nyelvezet – keserédes, mintha cabernet sauvignon ba pácolta volna a lelkemet. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy egy-egy könyv olvasása közben az jut eszembe, ilyen pazar mondatokat mégis hogyan lehet írni, és ezt én most akkor kinek köszönjem meg? Az írónak, a kaporszakállúnak odafenn, vagy valaki egészen másnak? Mert az ilyesmi ajándék, ezt biztosan tudom, s azt, ugye, illik megköszönni. A regény a legendás, fortyogó, lázadó ’60-as éveket idézi meg. Nevezhetjük tehát az Ultramarin t hiteles korrajznak vagy fájdalmas múltidézésnek, de ennél azért mélyebbre megy. Öt kamaszgyerek bonyolult kapcsolati hálózatán keresztül mutatja be minden rendszerek rákfenéjét. Olyan kicsi is elég, hogy összeomoljon a világ. A romjait görgetjük magunkkal, gener

„Mert amikor egy férfi nem ösztönöz arra, hogy elérd a csillagokat, Nora, bogaram, akkor egy befőttesüvegbe tesz, és elzárja a fényedet. Nem kell megelégednünk azzal a levegővel, ami a fedél tetején fúrt lyukakon keresztül eljut hozzánk. Mi magunk is csillagokká válhatunk…” Mindenki tudja, hogy szeretem Sarah Adamset, és erre igen jó okom van. A szivárványosan derűs könyveiben elszórva fellelhetők olyan fontos gondolatok, amik felérnek egy kiadós edukációval az önszeretetet illetően. Ha elfelejtettél valamit magaddal kapcsolatban, arra ő biztosan sietve emlékeztet. Sarah Adams megbízható, igazi csajos csaj. Tényleg az a legjobb benne, hogy ezekbe a sablonos, szinte már elviselhetetlenül cuki sztorikba indirekt módon beleszövögeti a lényeges mondanivalót, amiről valószínűleg anya vagy a nagyi sose beszélt nekünk, mert ők se tudták, merre van az arra. Ami még lényegesebb, hogy a feminizmust nem a túloldalról tolja, nincs benne férfigyűlölet. Olyan szépen megtalálja a balanszot: rügyf

„Egy feneketlen zsebből vagy bélésből papírfecnit vett elő. A fényfogó hold továbbgördült; a világot újra elöntötte az értelem és a fény és a jelentés csodálatos hiúsága.” Érezted már azt valaha, hogy valami jó volt, és közben valahogy mégsem volt jó? Meglepetésként ért. Nem tudtam, hogy Chabon ilyet is tud. Az már más kérdés, hogy tőle nem ezt vártam, de nem tragédia ez. Nincs író, aki mindig ugyanúgy teljesít, ha meg van, akkor azt az írót nem érdemes olvasni. Akkor középszerű, semmilyen. Márpedig Chabon kiváló író, egyike a kedvenceimnek. Próbált biztosra menni a papagájjal meg a gyerekkel, és azzal, hogy szándékosan nem mondta ki a főhőse nevét. Viszont ezzel rosszul számolt, mert egyáltalán nem érdekelt, ki a főhős. A papagáj meg a gyerek még működött valamiképpen, de ezt a háborús vonalat teljesen feleslegesnek, olykor pedig hatásvadásznak éreztem. Össze vagyok zavarodva picit. Fátyolosan szép próza megható jelenetekkel, remekbeszabott írói képekkel, gyomorszorítóan szép gondolat

"- Na, legalább végre van időm elolvasni - nyugtattam meg magamat félhangosan, és bal kezemmel felkapcsoltam az olvasólámpát." Rég nem találkoztam a Rényivel, pedig erősen idejét éreztem már. Fura fickó; csalános, viszketeg humora van. Mesél egy sztorit, aztán az utolsó pillanatban, mint az ostor, visszacsap vele. Szerintem élvezi. Szeret csipkelődni, na. Ismerünk ilyen alakokat mind, nem igaz? Szóval, ez a Rényi amúgy nagyon jó fej, én legalább is bírom. Van neki az a két korábbi kötete, huhh, hogy azokon mennyit heherésztem! Gondoltam, majd most is ez lesz, már készítettem a csipszet. Aztán valahogy csak elmaradt az a gonoszdi félmosoly, amit korábban az arcomra csalt mindig. Felhagyott azzal, hogy olyan nagyon meg akarjon lepni. Mert ugye az van, hogy ezt a mi megviselt kis népünket egyre kevésbé lehet megdöbbenteni. Sztoikusak lettünk kicsit, nem igaz? Csak belülről rág az a fránya szorongás, hogy valami nagyon nincsen jól itt nálunk. Gúnyos volt ezúttal is, de sokkal szó

„Végső soron nem voltak többek ennél. Két egymáshoz simuló szív, két eggyé olvadó árnyék a pislákoló gyertyafényben.” Nem akarok túl elragadtatott kijelentéseket tenni, de határozottan ez volt a legjobb történelmi fantasy, amit az utóbbi időkben olvastam. Pont annyira volt színes, izgalmas, veszedelmes és gyönyörű, mint a város, és az a halhatatlan szerelem, amiről szól. A valós történelmi elemeket Gong szépen beledolgozza a saját fantáziájába, ami nagyon gazdag, szertelen, és majdhogynem tökéletes. Szerettem, hogy erre a második kötetre valóban főhősökké tette a szerelmeseket, kirajzolt körvonalaikba ezernyi árnyalat cseppent. A nagy kedvenc Marshall maradt, de ebben semmi meglepő nincsen. Néha, amikor hozzá hasonló karakterekkel találkozom, azon gondolkodom, ha ők lennének a főszereplők, vajon ugyanilyen érdekesek lennének? A választ természetesen nem akarom tudni, nekem jó így is. Fogalmam sincs róla, mennyiben lehet ezt a történetet nyugodt lelkiismerettel leegyszerűsíteni az ifjús