Charlie Higson: The Enemy - Felnőttek nélkül. Ez a könyv az, amit az "irodalomnácik" kapásból, még a megjelenése előtt elítéltek, leírtak. Több helyen olvastam már a szkeptikus megjegyzéseket, mennyire hasonlít a sztori a Legyek ura c. klasszikusra például, illetve amiatt lamentálnak, hogy a zombis apokaliptikus világ unalmas, semmi újat nem tud mondani.
Talán így van. A fülszöveg remekre sikerült, bizakodásra ad okot, ám a tapasztalt könyvmolyt már nagyon ritkán lehet ilyesmivel átverni. Én ennek a fülszövegnek mégis hittem. Volt az egészben valami, ami miatt azt éreztem, hogy nekem ez a könyv kell. Előrendeltem, biztos, ami biztos, és megjelenés után két nappal haza is hozhattam magammal. Szombaton, késő délután kezdtem neki, miután befejeztem az előző olvasmányomat. Nem siettem vele, mostanában az a célom, hogy minél lassabban, minél élvezetesebben olvassak el egy-egy regényt, és ne csak úgy, hajszolt vad módjára átszaladjak rajta. Ez volt a tervem a The Enemyvel is. Megbuktam. Csúnyán megbuktam. Egyszerűen elkapott, és hurcolt magával a "csak még egy fejezetet!" ellenállhatatlan késztetése, amit minden szenvedélyes könyvrajongó valószínűleg jól ismer. Ez a történet egész egyszerűen letehetetlennek bizonyult.
A sablon ugyan sablon, azzal nem lehet mit kezdeni, de nem mindegy, hogy egy ilyen kényesen elcsépelt történet-típus hogyan van megírva. Charlie Higson ért hozzá, hogyan kösse le a figyelmedet. Teljesen mindegy, hogy egy tizenéves, nyurga-flegma kamasz vagy, esetleg egy szarkasztikus, sok mindent látott egyetemi professzor, vagy - mint én - egy hétköznapi nő, aki bár imádja a zombikat, azért mindent nem vesz be szó nélkül, és nem rajong bármiért, amiben felbukkan a "z" betű. Ezért a regényért rajongok. Besorolás (YA) ide, elnyűtt tárgykör oda. Higson nem félt hozzányúlni ehhez a finnyáskodást könnyen kiváltó tematikához, és bátran, ráérősen, de feszes tempóban kalandozik az általa megteremtett beteges, morbid világban. Felépíti, betűről betűre, sorról sorra, és nem elég, hogy egy izgalmakban bővelkedő történetet kapunk tőle, de olyan, nem is egészen rejtett társadalomkritikát is az orrunk alá tol, amit talán egyesek nehezen nyelnek le. Hisz a történetében, hisz a karaktereiben, és pontos mondanivalója van, amit át is ad. A helyszín: London - immár romváros. Nem mondom, hogy a holtak városa, hiszen Higson univerzumában nincs szó a klasszikus értelemben vett zombikról: az őrjöngő, fekélyekkel borított, nyers húst zabáló felnőttek élnek, és ha szíven szúrod őket, nem kelnek fel többé. Ostobák, állatias ösztöneik vezérlik őket, lassúak és könyörtelenek, és az immúnis, egészséges gyerekekre vadásznak. Illetve, mindenre: ami még él, mozog és nem fertőzött, az számukra táplálék.
Higson lehengerlő. Nem tudok más szót rá. Nem a történet formabontó, hanem az, ahogyan leírja, szép lassan kibontja, felépíti. Izgalmas és fordulatos, de nem idegesítően szenzációhajhász módon tartja fenn az érdeklődést, amibe végül belefáradna és bele is unna az olvasó. Nem, Higson óvatosan adagol, éppen csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy inkább mégis lapozz egyet, ahelyett, hogy összecsuknád a könyvet. A karakterei tökéletesen három dimenziósak, logikusan gondolkoznak, valósak, hitelesek. Viszont gyerekek, a szó legszorosabb értelmében, mert a regény főszereplői mind tizennégy év alattiak, és ez a tény önmagában is még iszonytatóbbá, súlyosabbá teszi ezt a művet. Veretes a témája, és mint ahogy korábban is írtam már, Higson nem félt a mélyére ásni ennek. Nincs megkerülve, finomítva, pinkesítve semmi. Az író elég bátor ahhoz, hogy fontos karaktereket iktasson ki döbbenetes kíméletlenséggel és hirtelenséggel, ugyanakkor ebben a tekintetben sem esik túlzásba. A kevesebb több elvét nem csak erre vonatkozóan követi hűen, hanem a véres jelenetek adagolásával sem esik át a ló túloldalára. Kapunk torokszorító, félelmetes, mi több: gyomorforgató leírást nem is egyet, ám ezek a részletek csupán segítenek nekünk - az olvasóknak - betekintést nyerni a dolgok mélyére. Segítenek, hogy még jobban beleéljük magunkat azokba a kilátástalan, irtóztató helyzetekbe, amikkel a fiatal főhősöknek szembe kell nézniük. Higsonnál tehát az erőszak nem céltalan hatásvadászat, hanem eszköz, és csodálatos érzékkel alkalmazza. A sorait színesítvén nem is egy jelenetben az állatokat is bevonta ebbe az utópisztikus, romlott, brutális világba, ám ezt tekintve megmaradt egy bizonyos "hihető" kategórián belül. Annak idején Mira Grant próbálkozott valami hasonlóval, de valahogy az ő esetében - bár az ő regénye is a kedvenceim közé tartozik - a megtébolyult, vérre áhítozó, rothadó tehenek vagy lovak már inkább egy olyan határt súroltak, amit az én élőholt-mániás énem sem tud maradék nélkül feldolgozni.
A The Enemy nem szűkölködik sem eseményekben, sem karakterekben, sem helyszínekben. Mindenhol, mindig zajlik valamilyen akció, amire figyelni kell, mégsem esik darabokra a történet. Persze bizonyos koncentráció nélkül nem lehet gondtalanul átsuhanni rajta, de azért éppen elég olvasóbarát. Annak ellenére, hogy a szereplők számát tekintve igen nagy a bőség, hála az égnek az író elég időt szán mindegyikük bemutatására, így amikor pár fejezet után felbukkan egy régebben olvasott név, nem zavarodsz meg, és nem kell ész nélkül visszafelé hajtogatni a lapokat, hogy képbe kerülj. Higson világegyetemében mindenre van idő, mégsem túlírt, túlmagyarázott a történet. Megismerkedsz egyenként a szereplőkkel, és azzal a kialakult erőszakos renddel, amivel, mire az olvasó közéjük csöppen, már több, mint egy éve nap mint nap szembenéznek. Megismerkedsz a múltjukkal, a kételyeikkel, a legtitkosabb gondolataikkal, a szülők nélkül felépített szervezeti egységeikkel, kapcsolati rendszereikkel. Azzal, mi a fontos számukra, és hogyan birkóznak meg naponta az olyan nehézségekkel, amikkel korábban nem kellett törődniük, hiszen a felnőttek gondoskodtak róluk. Már rögtön az elején szembesülsz a kíméletlen tényekkel: találkozol te is a "felnőttekkel", és megtanulsz félni tőlük. Megtanulsz gyanakodni, nem bízni, ennek ellenére mégis összetartani, hinni, és emlékeket ápolni. Ám csakis olyan emlékeket, amelyek hasznunkra válnak. Ezt teszik a könyv lapjain a szereplők. Ami hátráltatja őket, elfelejtik, ami erőt ad, azt megőrzik. Az író jótékony: ha nem is sok minden, de azért van mibe kapaszkodniuk a karaktereinek.
Ez a regény nem való minden korosztálynak, ennek ellenére mégsem rétegsztori. Ha szereted a hősöket, az izgalmat, a poszt-apokaliptikus világokat, a zombikat, de szeretsz azért a dolgok mélyére is nézni, Charlie Higson: The Enemy - Felnőttek nélkül c. regénye neked szól. Ám előre figyelmeztetek mindenkit, aki belevág, a kaland az utolsó oldalon nem ér véget, sőt, igazán csak ott kezdődik. A könyv valójában egy hétrészes sorozat első kötete, és ahogy végzel vele, azonnal vágysz a folytatásra. Számomra biztosan nem egyszer olvasós. Talán majdnem akkora a szerelem, mint annak idején Max Brooks minden szempontból tökéletesen egyedi konstrukciójú World War Z-jével. Ez utóbbi ugyan rendhagyóbb, ám a The Enemy kétségkívül olvasmányosabb. Mivel annyira szakállas, nagyon könnyű elrontani egy zombis-horrort. Ezúton megköszönöm Higsonnak, hogy megmentette ennek a műfajnak a becsületét, és egy biztos: ez az a sorozat, amelynek mind a hét része biztos helyet érdemel a polcomon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése