Itt vagyunk hát: 2019 első bejegyzésével el is indítom az évet. Hiszen izgatottan várom, mit hoz nekem, nekünk az új esztendő. Én igyekezni fogok, hogy ne okozzak csalódást és hogy fejlődjek. Ez az elsődleges cél. Illetve... hmm... az elsődleges cél az, hogy jól érezzük magunkat: ti is, és én is. A többi nem számít.
Mostanában sokszor szóba került az ismeretségi körömben az internet, vagyis a kusza, szövevényes világháló és annak hatásai az emberre. Azért is gondoltam erről írni, mert év végén sikerült szert tennem Sándor Anikó: Hamis profil (Jaffa Kiadó, 2018) c. regényére, amely pontosan erről a problémáról rántja le a leplet sajátos stílusban. Azt gondolom, muszáj erről beszélni, mert égető gond ez, amely már olyannyira elharapózott, hogy biztos vagyok benne, ez a bejegyzés engem sem fog a legjobb színben feltüntetni sokak előtt. Nem mondhatom, hogy ez engem nem érdekel, hiszen az olvasók a legfontosabbak ebben a műfajban. Hivatkozhatnék arra, hogy a negatív reklám is reklám, de én nem így szeretnék érvényesülni. Viszont rendkívüli fontosságúnak tartom az őszinteséget, de erről már egy jóval korábbi posztomban beszéltem.
Elsősorban szeretném leszögezni, nem vagyok világháló-ellenes propagandista. Sőt. Ülök én éppen eleget a gép előtt, és magam is az online világ egyik képviselője vagyok. Van egy énem, amely a webes felületeken létezik csak, bár ezzel nagyon nem vagyok egyedül. A legtöbbünkkel így van ez, akár vezet blogot, akár nem. Mutatunk egy arcot. Többnyire a legszebb, legtökéletesebb, legjótékonyabb, legkedvesebb és - ami a legfontosabb! - legboldogabb arcunkat. Az információs szupersztráda platformjain mindenki szerepet játszik. Én is. A baj azzal van, ha ezt nem fogjuk fel, illetve azzal, ha túlzásokba esünk. Az ember már csak ilyen fajta. Szeret mindenben elmenni a falig, akár jót tesz az neki, akár nem. Maradjunk annyiban, hogy az esetek nagy százalékában ez nem igazán tesz jót. Én határozott határvonalat húzok a magánéletem és az online létezésem között. Van átfedés, hogyne volna! Kell is, hogy legyen, másként nem tudnék hiteles maradni. Morzsák, elszórt magvak jelennek meg itt-ott abból, ami történetesen privát, de soha nem teregetném ki mindenre kiterjedően a dolgaimat. Ráz a hideg a gondolattól is.
Számomra megdöbbentő jelenség ez a mérhetetlen feltárulkozás. Sokan megteszik, te is megteszed, te, aki most ingatod a fejed! Bizony! A legkisebb bosszúság: eléd furakodtak a sorban a postán. A hirtelen támadt harag: összevesztél anyáddal/pároddal/barátnőddel. Az aggasztó sejtések: orvosnál voltál, találtak valamit a röntgenen. A legnagyobb boldogság: megkérték a kezed az Eiffel-torony tetején / megvan az első ultrahangos fotó az utódról. Mind, mind felkerül az internetre. És ott is marad.
Nincs új a nap alatt. Ismét. Bele se gondol, aki ilyesmiket kiír. Nem a rossz szándék, még csak nem is az önimádat vezérli. Csupán otthon érzi magát egy bizonyos platformon, és úgy gondolja, ugyanúgy megoszthat ott bármit, mintha felhívná az anyukáját, és neki sopánkodna/dicsekedne. Egyszerűen csak megerősítést, vagy vigasztalást keres. Mi rossz van ebben? Alapvetően semmi. Nem gondolom, hogy akik ilyen szinten kitárulkoznak, azért teszik ezt, mert magányosak. Sőt, bizonyos vagyok benne, hogy van családjuk, társuk, barátnőjük, akikkel megoszthatják örömeiket és gondjaikat egyaránt. Meglehet, népszerűbbek is, mint az átlag. A boldogságunk kinyilatkoztatása ösztönös és kikerülhetetlen késztetés, ám a lamentálás már egy egészen másfajta, kétélű fegyver. Azt gondolom, hogy igazából tökéletesen indifferens, és tényleg senkit nem érdekel a szaporád, a nőgyógyászati problémád, a pattanás a fenekeden vagy a társas életedben felmerülő zökkenőid. Nem érdekel senkit! Még azt sem, aki úgy csinál, mintha érdekelné. Mert ha érdekelné, írna egy levelet, vagy felhívna, és megkérdezné, hogy vagy. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor az orra alá erőlteted ezeket, reagál rájuk és nagyon őszinte szívvel sajnálkozik sanyarú sorsod felett, ám a nagyon nagy valóság az, hogy ez pusztán illúzió, és magasról, ballisztikus ívben tesz erre az egészre. Miért is ne tenné? Nem tartozik rá, nem ismer téged személyesen és neki is megvannak a maga gondjai. Számára abszolút jelentéktelen információkkal traktálod, és a legtöbben talán csupán azért nyilvánítják ki együttérzésüket, mert azt az érzeted kelted bennük (szándékosan vagy szándéktalanul), hogy ha nem teszik, ők lesznek az alja, semmirevaló, szívtelen alakok. Igen, kedveseim, így megy ez. Birka-effektus. Sokan azért osztunk meg bizonyos képeket, azért írunk "ámen"-t, azért helyeselünk egy-egy poszt alatt vehemensen, mert ezt kívánja tőlünk a köz. Bár igazából az egész mögé látunk és felfordul tőle a gyomrunk. Senki nem szereti, ha manipulálják, senki nem szereti, ha hülyének nézik, senki nem szereti, ha rossz színben tüntetik fel. Ezért bólogat, ezért érez együtt, még akkor is, ha tudván tudja, itt valami nem stimmel és neki valójában joga van hozzá, hogy tegyen az egészre. Ez a legelemibb elidegeníthetetlen jogunk: hogy ne engedjük magunkat kifacsarni, lelki terrorban tartani, érzelmileg zsarolni, bárhogyan is nyilvánuljon ez meg az életünkben. Következetesen kijelentem: nem tehetsz róla, hogy a másiknak levágták a lábát, nem lehet gyereke, vagy - isten mentsen! - rákos. Nem a te hibád, és ha nem osztod meg, nem sajnálkozol nyilvánosan, hanem mered tovább élni az életed, attól még nem leszel gonosz, semmirevaló, rettenetes söpredék. Az, ha nem osztasz meg egy brutális állatkínzásról szóló videót a neten, nem tesz téged lelketlen senkiházivá. Segíteni másként kell, és ezt a szívünk mélyén mindannyian érezzük, de sajnálatos módon annyira elharapózott már az ilyen ujjal mutogatás a másikra, pontosan amiatt, mert ennyire kinyitottuk egymás előtt életünk ablakát, hogy muszáj úgy cselekednünk, ahogy elvárják tőlünk. Másként lesújt ránk a köz súlyos vélekedésének elemésztő kardja.
Én magam is osztok meg magamról magánéleti információkat. Keveset ugyan, de megteszem. Hogy őszinte legyek, én azért igyekszem elkerülni, hogy túl sok tudnivaló kerüljön ki rólam. A kilétem nem titok, aki rám talál a Facebookon, egye fene: a nevem nem szégyellem. Vállalom az arcomat és a véleményemet is. Mindig és mindenkor. Tudható rólam, hogy az elmúlt évben sokat utaztam, hogy van párom, akár az is kiderülhetett, hogy egy elég merész költözés áll a hátam mögött. Még az is könnyen kideríthető, melyik városban lakom. Nagyvonalakban még bizonyos tapasztalataimat sem átallottam megosztani az olvasóimmal. Ilyen dolgokban nem titkolózom. Nem éri meg, nem tartom kifejezetten fontosnak, viszont szükségesek ezek a kis morzsák ahhoz, hogy tudni lehessen, emögött a blog mögött egy valós személy bújik meg. Nem vagyok kitaláció, nem vagyok hangember, nem vagyok arctalan megmondó. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket szeretnék megőrizni magamnak. Nem panaszkodom, és nem dicsekszem. Megígérhetem, hogy soha, de soha nem fogjátok tudni, főleg nem kiakasztó részletekbe menően azt, ha nőgyógyásznál jártam, ha hasmenésem van, lázam, miegymásom. Soha, de soha nem teregetem elétek azt a lényegtelen tényt, ha összetűzésem volt bárkivel és most világfájdalmam van emiatt. Soha, de soha nem hozom a tudomásotokra, ha bosszankodom, mert nem érkezett meg a csomagom, ha ráléptek a buszon a lábamra, és ha elhasaltam egy vizsgán, vagy állásinterjún. Nem azért nem fogtok tudni róla, mert szégyelleném ezeket a dolgokat, hiszen mindannyiunkkal megtörténnek, hanem azon okból, mert nem tartom ezeket relevánsnak. Titeket pedig tisztellek annyira, hogy ilyesmit ne erőltessek rátok feleslegesen. Ezennel ünnepélyesen fogadom: sosem foglak érzelmileg zsarolni benneteket!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése