"Egyáltalán, mit jelent az, hogy valaki bolond? Ki mondja meg, ki bolond? Mihez képest nem normális valaki?"
Őszintén megmondom, ezidáig - eléggé elítélhető módon - kortárs magyar írók tekintetében igen kicsiny körben mozogtam. Grecsó Krisztián létezett, a többieket vagy nem ismertem, vagy nem érdekeltek. Tavaly azonban nagyon is kellemes meglepetés ért ilyen téren, és elhatároztam, folytatni fogom az ismerkedést a magyar írók munkáival.
Az idei év első könyve, Sándor Anikó 2018-ban, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent regénye, a Hamis profil rengeteg kérdést vet fel, és rengeteg gondolatot indított el a fejemben. Nem egészen azt kapod, amit a fülszöveg ígér, bár ha olvasol a sorok között, talán nem ér akkora meglepetés, mint engem. Én, gyanútlanul, azt hittem, a túlzott online jelenlét veszélyeire fogja felhívni a figyelmet, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ennél sokkal mélyenszántóbb, sokkal sürgetőbb problémára mutat rá kíméletlen őszinteséggel.
A történet főhősnője, és jóformán egyetlen szereplője, Szép Adél bármelyikünk lehetne első látásra. Modellként egy nála jóval idősebb, igencsak tehetős férfihez megy feleségül, majd váratlanul özvegyen marad. Bezárkózik, magába fordul, és amikor súlyos gyászából magához tér, rájön, hogy időközben elmagányosodott. Senkije sincs. Felfedezi magának a Facebookot, mintegy véletlenül. Azonban a kibontakozó dráma nem abban rejlik, hogy a világhálón él, ott tölti minden percét. Ez csak egy eszköz magánya enyhítésére. Adél beteg. Súlyos beteg, és ezen nem változtatna az sem, ha emberek közé járna. Mert a kórt, amely az elméjét rágja, jó sokáig még az olvasó elől is elrejti ügyesen.
Sándor Anikó "nem tolja túl". Szikár, pontos mondatai ütnek. Felesleges sallangok nélküli, lényegre szorítkozó fogalmazásmódja erősíti a regény sajátos hangulatát ebben a nagyon súlyos témában mozogva. Úgy vezet bennünket a tragédiába torkolló végkifejletig: tisztán, keményen. Végig - amíg olvasod - rág belül valami, hogy észre sem veszed. Ám, mivel az írónő ennyire józan, te is kívül maradsz az őrület körén. Távolról szemlélhetjük, ahogyan Adél elmerül az ellenállhatatlan örvényben. Lassan indul, szinte ártatlanul. A történet közepén még csak sejted, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, bár szurkolsz azért. Az utolsó oldalak szinte oldalba rúgnak, a legvégén pedig, őszintén szólva, nagyon elszomorodsz.
Bizony, ki mondja meg, ki a bolond, és miért megyünk el mellettük mégis szó nélkül? Miért nem halljuk meg, ha valaki hangosan sikoltozik segítségért? Úgy értem, nem szó szerint, de minden tette, minden megmozdulása, minden szava azért kiált, hogy valaki végre figyeljen rá, enyhítse kínjait. Kinevetjük, vagy egyszerűen csak hátat fordítunk. Nem veszünk róla tudomást, mert nem a mi gondunk, hisz van nekünk is épp elég, amivel foglalkozhatunk. Örülünk, hogy mi még talpon vagyunk, másra nincs erőnk. A legtöbben sajnos valóban így vagyunk. Azért is, mert amikor mi voltunk bajban, a téboly fenyegető határán, nekünk is hátat fordított mindenki. Még az is, akiről sosem gondoltuk volna. Egymagunk maradtunk, szál egyedül a világban, bámultunk bele az örvénylő mélységbe rettegő szívvel, és ha szerencsénk volt, és elég kitartóan próbáltuk, kikapartuk magunkat belőle. Mert aki önmagával küzd, az mindig egyedül van.
Mindannyian ismerünk olyanokat, akiknek ez nem sikerült. Szánakozva nézünk rájuk, ha összefutunk velük a közértben, ha látjuk egy-egy oltalomért kiáltó bejegyzésüket a közösségi médiákon. Egyszer, évekkel ezelőtt, megállított az utcán egy régi hölgy ismerősöm, megkérdezte, hogy vagyok, van-e párom, van-e munkám. Akkoriban párom nem volt, de dolgoztam. Rövidre fogott, egyszerű válaszom hallatán a hölgy dühösen rám meredt, a fejemhez vágta, hogy nekem legalább munkám van, és sértődötten faképnél hagyott az utca kellős közepén. Teljesen leblokkoltam, hiszen nem panaszkodtam, nem eresztettem bő lére, csupán a kérdésére válaszoltam. És mit tettem? Én magam, akkor mászván ki egy súlyos lelki válságból, megráztam a fejem, megvontam a vállam, és továbbmentem, mondván: "Hát, ez totál bolond!" Kozmetikázhatnám a dolgot, de így történt, és nem vagyok rá büszke. Talán meghívhattam volna egy kávéra, és elmesélhette volna, miért is olyan keserű és dühödt, de a választ tudtam enélkül is. Ahogyan azt is, hogy nem segíthetek rajta. Csakhogy az ember önkéntelenül elgondolkodik ilyenkor, mert sosem lehet előre sejteni, hová fajulnak az ilyen és ehhez hasonló fanyar sorsok. A lélek megtörik, az egyik hamarabb, könnyebben, mint a másik. Vannak, akik mindent kibírnak, összefoltozzák magukat és mennek tovább. És vannak olyanok, mint a regénybeli Szép Adél, akik összeomlanak, és számukra nincs visszaút. Mit tehetnénk értük? Valamit biztosan.
Valljuk be, sokan nem merünk lépni. Csendben figyelünk, reménykedünk, mert ugyan ki meri megmondani a barátjának, rokonának, hogy immár kicsúszott a mi kezünkből is az irányítás, tehetetlenek vagyunk és odáig fajult a helyzet, hogy profi segítség kell? Ki szereti azt hallani, hogy pszichológusra, rosszabb esetben pszichiáterre, gyógyszeres kezelésre szorul? Ha valakinek csak célzol erre, azonnal rád vágja az ajtót: ő, kikéri magának, nem elmebajos! Nem is elmebaj ez, valóban. A lélek sérül ilyenkor, és vannak hasadékok, hiányok, mély sebesülések, melyek végül az elmét, a józan észt, a logikus gondolkásmódot támadják meg, lyukat marnak beléjük. Nem, az ember nem folyik bele önként ilyesmibe, hacsak nincs más választása. Hiába keresünk, nem találunk felelősöket, amikor ilyesmi történik. Abban sem vagyok biztos, hogy az, aki olyan mélyre jut, mint Szép Adél, megmenthető lenne. Tudom, súlyos ítélet ez, de nem tudok másra gondolni, mert sokakat látok, akik körülményeik ellenére igenis küzdenek. Nem szégyellik bevenni a gyógyszert, elmenni egy orvoshoz, kezeltetni magukat, mert jobban akarnak lenni. Nem akarják többé érezni a fájdalmat, és nem illúziókhoz fordulnak, hanem a valódi, épkézláb támasz felé nyújtják a kezüket. Mi hajtja őket, akik nem adják fel, és mi motiválja azokat, akik viszont elzuhannak? Nem tudom a választ, de azt nem gondolnám, hogy az a titok, hogy a küzdők több figyelmet, szeretetet kapnak. Nem törvényszerű, hiszen van, aki szerettei minden erőfeszítése ellenére, végül bedobja a törölközőt. Mit tehetünk akkor mégis? Semmit, csupán annyit, hogy próbálkozunk. Csak azért is, addig, amíg tudunk. Azt pedig, aki foggal-körömmel küzd az életben maradásért, ösztönözzük, mert harca tiszteletre méltó. Sokan vannak. Fel kell nézni rájuk, mindannyiunk előtt példa lehet erejük és kitartásuk. Minden nagyrabecsülésem és oltalmam az övék, mert - bármilyen kegyetlenül hangzik is ez - segíteni csak annak lehet, aki akarja, hogy megsegítsék.
Köszönöm szépen!
VálaszTörlés