"Van abban valami alattomosan veszélyes, amikor tömegek mozdulnak egyszerre, skandálják ugyanazt, pillantanak egyfelé."
Nemrég fejeztem be Bauer Barbara: Még látlak odafenn c. regényének olvasását. A könyv fizikai megjelenése igen esztétikus. Gyönyörű, nosztalgikus hangulatot ébresztő borító, keménytáblás, jó minőségű, egyszerűen igényes kiadás. Az a fajta, ami felkelti a figyelmet, szépségével megérinti egy könyvmoly lelkét, és szinte hívogatja: "vigyél haza, ígérem jó leszek!" Egy ilyen ízléses, letisztult külsejű könyv bárkit meg tud hódítani első látásra.
Be kell valljam, a mi szerelmünk a vonzó külső ellenére igen nehézkesen indult. Az első 20-30 oldanál úgy éreztem, ez nem az én könyvem: sem a stílus, sem a szóhasználat, sem a karakterek. Az sem segített, hogy az idősíkok úgy ugráltak, észrevétlen, hogy néha nem tudtam, most akkor hol vagyok, mi történik, és miről is van szó. Talán én sem voltam ráhangolódva, nem tudom.
Azután egyszer csak, egy forró, kókuszos habfürdőben lezserül elterülve újra a kezembe vettem a regényt, és valami történt. Valami kattant, de olyan simán kerültek a helyükre a dolgok, hogy azt nem is lehet igazán "kattanásnak" nevezni. Jobban kifejezi az érzéseimet az, ha azt mondom, belesimultam, beleolvadtam, eggyé váltam a mondatokkal. Talán a habfürdőnek köszönhetem, de kritikus énem befogta a száját, csendben meghúzódott egy sarokban, és talán duzzogva vette tudomásul, hogy meghittségre áhítozó lelkem elfogadta a könyv kihívását. Hirtelen érezni kezdtem: a szereplőket, a beszédmódot, a finom árnyalatokat. El-elmosolyodtam a naiv, fiatal szerelmesek üde, bimbózó romantikáján, lelkük romlatlanságán, bódító hitükön. Ez volt az első jel, hogy Bauer Barbara bizony végül bevont a világába, és elvarázsolt.
A Még látlak odafenn olyasfajta regény, amely igazából nem a második világháborúról beszél, még csak nem is az utána uralkodó állapotokról. Valójában nem a szörnyűségek mélyére vezet bennünket, nem politizál, nem igyekszik rejtett szándékoltsággal okítani. Bauer Barbara mesél. Hitelesen és őszintén. Egy családról, amely sajnos, vagy nem sajnos, ebben a bizonytalan, kétségekkel, éhezéssel, háborúval és borzalmakkal teli időszakban kénytelen élni. Elfogadni a megváltoztathatatlant, és kihozni az adott körülményekből a legjobbat. Azt hiszem erről szól Bauer Barbara "történelmi meséje". Arról, hogy a sorsod nem kerülheted el, az elől nem menekülhetsz, de ha hiszel, az sokat segít, még akkor is, ha nem kapod meg azt, amiben hiszel. Csak amikor már elveszted a reményt, és beletörődsz az elfogadhatatlanba. Arról, hogy a tehetség, a józan ész, a tisztaság és elszántság messzire vihet, még egy korrupt, talmi, kíméletlen világban is. Arról, hogy nem az számít mit gondolnak, vagy mondanak rólad, hanem az, hogy ki vagy, és miféle belső parancsoknak engedelmeskedve élsz. Tudsz-e megbocsátani, tudod-e látni messziről, átfogóan mindazt, ami másokat örvénybe húz és megvakít. Arról, hogy képes vagy-e bízni és hinni akkor is, amikor minden remény kihunyt.
Nem fogok hazudni. Többször megkönnyeztem. Többször éreztem úgy, mintha kiszakítanák a szívem a mellkasomból. Ahogy Ferenc a magyarságáról beszélt egy olyan országban és korban, ahol és amikor bűnnek számított magyarnak lenni. Ahogy Ágnes sokáig, magát nem kímélve életben tartotta fia számára az apját, ahogy minden aggálya és bűntudata ellenére hagyta, engedte neki, hogy higgyen. Ahogy Ferenc töredékes emlékezete fel-feltárta a háború néhány megbocsáthatatlan borzalmát, ablakot nyitván mindarra, amit jobb volna, ha inkább homály fedne. Talán. Szerintem jobb emlékezni. Még akkor is, ha nem mi emlékezünk igazán. Nem szabad elfelejtenünk. Soha nem szabad elfelejteni, hogy fiúk, apák, férjek viselték az éh- és fagyhalál rémét, hogy sokan nyomorodtak meg testileg és lelkileg, hogy hevertek társaik hullái között, hogy maguk is a halál mezsgyéjén jártak, és a hadifogság évei oly billogot égettek a lelkükbe, mely intő jel mindannyiunk számára. Hogy gyerekek és asszonyok haltak éhen, vagy temették el őket örökre saját összeomló házuk falai, mert valahol, valakik az életnél is drágábban kívánták a hatalmat. Azóta is félünk, többnyire, mert a hatalommal bírók most is éhesek, és minél több jut nekik, annál inkább éheznek még többre. Feneketlen gyomor az uralkodni vágyás, korgását csillapítani semmivel sem lehet.
Lehetne erről sokat és hosszan írni, de nem az én tisztem. Bauer Barbara: Még látlak odafenn c. regénye sokkal ékesebben beszél minderről, mint ahogy én valaha is képes lennék rá ebben a pár sorban, egy egyszerű blogon. És ami fontos, a regény nem engedi elveszni a lényeget: reményt ad, láttatja a szépet, az emberi jóságot, és egy kicsit elringat, megsimogat. Ad valamit a léleknek. Ezért szerettem meg igazán, mert úgy jóhiszemű, hogy közben nem ostoba, úgy romantikus, hogy közben nem hazudik, és úgy szép, hogy közben nem válik giccsessé. Ez a történet minden egyes sorral előrehaladván végül azzá válik, amivé válnia kell, aminek szánták: "napfény a sötét napokon, a fény a reménytelenségben, a biztos a bizonytalanban, az öröm a bánatban."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése