Ugrás a fő tartalomra

Szeretem Szerda - Mert néha a semmi ágán ül az én szívem is...

Tegnap este óta töprengek. Eljött a szerda, és nekem ötletem sincs, mit fogok írni a mai Szeretem Szerda rovatba. Még most sem, ahogy ezeket a sorokat pötyögöm. Eddig mindig támadt egy ötletem, spontán módon, legkésőbb kedden este, ám most elkerül az ihlet messzire. Mit tesz a blogger ilyenkor?  Semmit. Ül, és néz ki a fejéből. Ennyit jelent a tanulóbérlet. Van egy rovatod, csak éppen halvány lila segédfogalmad sincs, mit írj bele. Annyi bizonyos, hogy a témát nem lehet erőltetni. Az interneten szörfözgetvén belefutottam pár cikkbe, emberbe és témába, amik jó alapanyagot nyújtottak volna, de nincs kedvem bírálni, lamentálni, értetlenkedni. Ma reggel nincs. Mit érdekelnek engem az influencerek, akikről tudom, hogy léteznek, de engem aztán nem befolyásolnak semmivel sem. Nem is követek egyet sem. Az elkényeztetett, gazdagságba beleszületett, bunkó senkiháziak sem érdekelnek, akik azt hiszik, milyen egyediek és milyen jó paródiákat tolnak, pedig ők is csak ugyanolyan szimpla, semmire nagyarcú egyedek, mint azok, akiket kigúnyolnak. Nevermind. Nem foglalkozom velük. Az ő világuk annyira távol áll az én világomtól, hogy a kettő teljes mértékben összeegyeztethetetlen. 

Szóval azon gondolkodom inkább, mi az, amit szeretek. Amit tényleg, igazán szeretek. Ott vannak a könyvek. Meg a tenger. Meg az olasz nyelv. A különleges teák. A jó beszélgetések. Ám ezekről nem lehet egy egész posztot írni, vagy igen? Oké, van, akinek sikerül. Ad egy hangzatos címet, miszerint "A 10 legjobb technika a napi stressz legyőzésére" és tíz rövidke pontban leírja azt, amit az ember magától is tud. Hogy hallgassál zenét. Vegyél forró fürdőt. Igyál borocskát/forró csokit/finom teát. Manapság már ez is cikk. Ez is nevermind.  A röhej pedig az, hogy én most abból írok bejegyzést, hogy nem írok semmiről. Ez már művészet. Komolyan. Mármint valakinek. Lehet abba is kellene ezt most hagyni. Nem foglalkozni az egésszel. Egy szerda Szeretem Szerda nélkül. Nem lehet úgy írni, hogy az ember párja állandóan írogat. Mondjuk pont őt is szeretem. Mit szeretek még? A Gyűrűk Urát. Kamaszkorom óta. Megszámolni sem tudom, az évek során hányszor olvastam újra, és újra. A filmeket is szerettem, az első részt ötször láttam moziban. Igen, azt hiszem szeretem Tolkien nagyszabású meséjét, és erről, annak idején írtam egy rövidke novellát is. A sok süket duma helyett inkább ezt osztom ma meg veletek. Olvassátok szeretettel. 

A madár halott

 - Boromir halott!
 Fanni egészen belekékült a gondolatba, ahogy ott ült a füvön, és szeme, elmenekülvén a könyvtől valami biztos pont után kutatott a folyó túlpartján.
 Minden mozgott odaát, mintha azok ott, a túlsó parton is hallották és beleremegtek volna abba a rettenetes, megváltozhatatlan mondatba. Tér és idő nem egymáson csúszott el, hanem ezen az egyetlen, fájdalmas felkiáltáson. Mert elsodródott miden, még a fák is megdőlni látszottak, mint amikor megárad a folyó, s medréből kilépve hullámaival, atomjaival a földbe váj, gyökerek közé. Oly dühösen és mégis oly szenvtelenül oldja ki a mélyből az életet. Áramai lüktetnek, mint a szívdobogás, s partjai hirtelen közelebb lesznek egymáshoz, szűkké lényegülnek olyannyira, hogy ki kell lépnie. Nem tehet mást: kiárad és megtámadja a szárazföldet.
 Még a fények is olyanok lettek mos, akár valami vízszerű hártya, vagy fátyol mögül homályosan, határozott vonalak nélkül elősejlő bádogcsónak teste, ha elsuhan rajta egy eltévedt sugár (a Holdé persze) s az ember, ha látja, utána veti magát. Bele a bizonytalanba, a sosem tudni milyen mélybe, hogy biztos legyen benne, valóban csak egy régen elsüllyedt bádogcsónak és nem tündérország egy elővigyázatlan lámpagyújtogatója az.
 Így mosta magába a várost egyetlen kiáltás és változtatta lidérclánggá, mert kétségbeejtő volt a tény: Boromir halott. Hisz bármennyiszer is olvasta, a vége mindig ugyanaz maradt. Hiába remélte, most majd másként lesz, a hős nem hal meg hátát egy fának vetve, mintha pihenne csak, hanem hazatér a Fehér Városba. Tudta, hogy hiába, mégis váratlanul érte, megütötte, a homlokának csapódott. Egy apró, háromszögű árnyék vergődött valahol a két szeme között, nem látott tőle tisztán. Egybe mázolódtak odaát a dolgok: a fák és az emberek, mint kontraszt nélküli, bizonytalan színárnyalatú, saját alakjukat, kiterjedésüket vesztett foltok egy szürrealista festő vásznán, melyekről tudni lehet: az ott ember, az meg ott fa, de azt nem lehet tudni, mit jelent „ember” és „fa”.
  Fanni a lejtős, magas parton ülve megrengett a döbbenettől és kiáltott. Nem akarta többé látni a könyvet. Úgy érezte, ha még egy sort olvas, azzal végleges pecsétet nyom a hős halálát kinyilatkoztató, szörnyű fehér okmányra, és akkor le kell vetnie magát. Meg kell indulnia lefelé, egyenest a folyóba, melynek hullámai átfolynak majd az ő részecskéin, sejtjein és kioldják belőle a színt, a formát, hogy amikor a túloldalra ér maszatosan, dimenziói nélkül egyazon legyen „ember”-rel és „fá”-val.
 Letette a könyvet maga mellé a fűre (párhuzamosan combja még éles kontúrjával), de a tenyerét rajta hagyta a kemény fedélen. Szinte feszítette rá vonalaktól sűrűn barázdált bőrét. Nem tudott elszakadni tőle. Nem látott rendesen, mert két szeme közt, látóhatárának blső árkán egy árnyék verdesett, s valami kifeszülve csattogott az arca előtt, mint egy szögekkel két karó közé kivert molyette vászon, amin áthatol a tekintet, de célt és fókuszt nem határoz, mert vékony fonalak, mint erek futnak rajta keresztül-kasul, s darabokra törik a látvány egységes, öntött formáját. Így ült ott, tenyere bőrén át figyelve a túlpartot, míg egy hangya végigmászott a kézfején, s tűhegynyi, tapogató lábai alatt remegett az a vér- és hússzagú talaj, mely alól elődübörgött egy ősi, folyton ismétlődő harc zaja. A vége mindig ugyanaz maradt: a hős elvérzett tucatnyi ellenség nyilai miatt.
 De Balázs ott állt mellette, szigorúan bizonyos emberi alakjának árnya ráhullott az alant hömpölygő vízre és valóságossá tette azt. Ha Fanni felnézett volna, ha felemelte volna leszorított kezét, láthatta volna, hogy Balázs mellette áll és képes árnyékot vetni mindarra, ami számára szellemképesnek, nem valódinak rémlett.
Balázs nem mozdult, csak nézte Fannit, ahogy az lebegő hálóval a szemöldöke fölött, állán dacgödörrel, kezét a könyvön kifeszítve ült és maga elé meredt. Most nem ép az elméje, valami felforrt, megerjedt benne – gondolta Balázs, majd kissé előre hajolt, hogy elkapjon egy szokatlan rebbenést a lány homlokának közepén. Riadt madár. Vajon így marad most már, a megbomlás határán, fél lábbal egy idegen világban? - kérdezte magától. Nem volt kétséges számára, hogy az a másik (vajon miféle érthetetlen okból?) többet hall és többet lát, mint ő hisz kiáltott (egészen pontosan azt: Boromir halott!), s pillantása ijesztően tapadt odaátra, ahol fák voltak, meg emberek. Ezt ő maga is jól látta, de nem talált bennük semmi rettenetest.
 A város túlnan, a meredek lejtő fölött ugyanúgy folytatódott, mint ezen az oldalon, a hátuk mögött. Emberek jártak itt is, ott is. Hallani lehetett koppanó, sietős lépteiket, miként valaki csak hazafelé igyekezhet, s kocsik gördültek surranó kerekeiken (micsoda találmány a kerék: maga a forma és a mozgás!) alig morgó, mély motorhanggal a belsejükben. Olykor a fák ágain összerázódtak a levelek, de ezt a másutt mindig papírzörgésre emlékeztető hang itt a folyónál sosem élesedett ki, nem kapott saját teret, mert a víz állandó, sötét zizegése elnyomott, magába forrasztott minden mást.
 Ő meg egyre nézte Fannit; lábszárában pattogni kezdett egy ideg, mint íjon a túlfeszített húr a szakadás veszélyével játszva, megmerevedve a végső stádiumban, melyen túl már jön a jól ismert pendülés, s a visszacsapódó szál vékony medret hasít a húsba. Mint egy szúnyogcsípés, abban a pillanatban annyi az egész, de a keskeny hasadék lassan kettényílik és rózsaszínen, meztelenül felviláglik az, amit a bőr rejteget: vérből és zsírból van az ember. Tudta hát, mit kockáztat, de nem fordult el. Vágyott arra, amit a lány látott. Kívánta azt a dermesztő, ismeretlen világot, mert az, amiben ő vesztegelt ridegebb, feketébb volt bárminél, és fájt, véste a tudta, hogy ott kell állnia a Nap alatt, s tűrni. Tűrni a szelet, a forgalmat, a lépcsőzést, az üres lakást a lépcső végében és azt, hogy a holnapok nem fogynak.
 Közelebb lépett a lányhoz nagyon óvatosan, nehogy megzavarja, kiszakítsa abból a rejtelmes máshonnanból, mert oda akart hajózni mellé. Látni ugyanazt, ha kell kiált is, és szorítja a kezét arra az átkozott könyvre! De nem történt semmi. Balázs bezárva maradt a szerkényben: (és csak fákat látott, meg embereket) saját világában, megcsömörlötten. A gömb vagy fal átvilágíthatatlanul, mégis szemnek láthatatlanul emelkedett kettejük közé. Dühítő paraván, istenverte fasor, mely mögé belátni lehetetlen, hiába, hogy szinte érintette a lányt! A finom reszketés azonban átitatódhatott köztük, és ez olyan volt Balázsnak, mintha kucorgó nyulat simogatna, bizseregne tőle és a kis állat az arcába szuszogná megfélemlített leheletét, de a nyúl mégsem lehetne soha.
 Balázs felsóhajtott; bal lábát most már kevésbé vigyázva hátrébb csúsztatta, tekintete a padok felé kémlelt. Feladta. Amazok – két, három megkésett új-hippi – még mindig ott ténferegtek, furcsa jeleiket görgette magával a szél. Hajnal óta voltak kiszakadva, megtévedve, mert látták miként érkezik a reggel, az meg minden bizonnyal a szemükbe égette önmaga körkörös keletkezését, és nem múlt még el a retinákba billogozott látvány. A magnójuk, egy szürke, melegtől kihullámosodott doboz, egyre csak ontotta magából a dübörgő zenét. Balázs azt remélte, hogy a dal éles kihívása kitépi Fannit onnan, ahová ő nem követhette.
 Megrándult Fanni válla, izmai görcsös összehúzódása ökölbe rántotta az ujjait, a vékony csontokat, s recsegve, izzadva szakadt a kényszerű kontaktus hús és papír közt; a húson betűk, a papíron hajszálvékony árkok maradtak hátra. Megroggyant a háta, amint a tenyerébe pillantott, mert az vörös volt és fáradt, akár a szeme, mely most folyót is, embert is, fát is felismert és annak nevezett, ami volt: folyó, fa és ember. Egészen megnyugodott, hiszen újra esendő lett, meg fehér és Balázs mellette állt, árnyékot vetett. Fanni nagyon halkan – pont úgy, mint aki félti szavait idegenek fülétől, de el kell suttognia, ki kell engednie, mert tudja mi a tisztesség – még maga elé lehelt valamit a másik világ burkából:

 „Ó, Boromir, a magas falról
 nézek Nyugat felé,
De nem jössz a kihalt földről,
hol ember-lelke nem él.”

Ezután nehezen felállt, könyvét, az elsodró, atomokra tépő hatású könyvét a mellkasához ölelte összefűzött karjaival. Balázs rámosolygott, s ő megkönnyebbülten viszonozta ezt a végre olyan nagyon emberi, minden porcikájában ebben a térben alakot öltő gesztust. Ahogy széthúzta az ajkait, megmoccant a  füle, hallani kezdett és megszédült az örömtől. Janis Joplin rekedt, faragatlan hangja felsikoltott, üdvrivalgott újra és újra. Milyen eleven, tébolyult nő volt! - gondolta Fanni szenvedélyesen. Nem bírta. Ő sem bírta. Drogozott, mint Balázs, de Fanni szerette Janis Joplint és szerette Balázst is, mert hajnalban odahajolt hozzá, hogy hálásan megcsókolja. Belepirult az emlékbe, mert azelőtt sosem tett ilyet. Megcsókolni hajnalban egy fiút, akit csak az este ismert meg! Micsoda illetlen, meggondolatlan fordulat! Mentségére szolgáljon, hogy hálából tette, mert Balázs nem hasonlított senkire, nem volt sem kemény és kérlelhetetlen, sem szomorú, fáradt tekintetű idegen.
 - Kicsit elkalandoztam – mondta végül, szív alakú kis fejét oldalra biccentve, magyarázón, de semmiképpen sem mentegetőzve.
 Balázsnak úgy tűnt, amint a barna arcban szétnyílt a rózsaszín száj, hogy a lány elégedett. Talán boldog is, mert a látogatás: egy ajtón való belépés veszélyes és iszonyatos, de mégis csak csoda. Kitárult előtte (egyedül csak előtte!) a lapok közé ékelt paraván, minden mást szigorúan kiutasítva, s Balázs megpróbálta elnézni ezt neki. El akarta nézni, mert hajnalban váratlanul érte az a csók és utána jól esett neki a látvány: Fanni elpirult! Lesütötte feketével kihúzott pilláit, orcái kigyúltak, mélyvörös árnyalatuk még a sötétben is egyértelműen árulkodott a szemérem eme finom kinyilatkoztatásáról. Milyen különös ez a lány! Zavarba jön, ha megcsókol egy fiút, megsirat egy könyvbéli hőst, mintha nem tudná, azért lett hős, mert meghalt. Mindez olyan érthetetlen és gyerekes volt, hogy Balázs újból elmosolyodott, s Fanni, mert szerette látni a kis, fehér fogakat és a meghatározhatatlan bájt a szakállas arcon, nagyon vakmerően azt mondta:
 - Szeretem a mosolyodat. Szép.
 Balázs közelebb lépett hozzá, nézte a tekintetét kínosan kerülő lányt, felsőteste enyhén előrebillent, mintha készülne valamire, amit kissé szégyell, de nem kétséges, hogy megteszi, mert ellenállhatatlan a vágy. Kibuggyant belőle, mint valami forró folyadék, égette a száját, a nyelvét, átbukott a fogain és akkor már ott volt, nem lehetett megálljt parancsolni, mert zörej lett, hallható, csikorgó, fulladt zörej:
 - Akkor kapok egy cigit?
 Egy pillanatra félelmetes elégtételt érzett valahol a gyomra tájékán. A szégyenérzet és a mohóság kétfelől támadt rá. Görcsösen rángott a nyelőcsöve, de telhetetlen örömmel figyelte, amit okozott. Mert Fanni megfagyott egy másodperc töredékére, aztán letört, lehanyatlott a nyaka, oly erőtlenül, élettelenül, akárha guillotine zuhant volna a harmadik csigolyára és egyenes, sima pengéjével kettéhasította volna. Balázs szinte hallotta a reccsenést. Megijedt, hogy lehull az a szelíd fej, súlyosan belegurul a folyóba, az meg elviszi messzire, ő soha többé nem látja, s akkor elveszi a könyvet, ráteszi a tenyerét a piros-fehér betűs borítóra és felkiált: Boromir halott!, és nyúl lesz belőle.
 Ám halk kattanás következett, visszabiccent a nyak, a csigolya összeforrt. Vége lett és Fanni némán feléje nyújtott a cigarettás dobozt. Ő se szólt semmit, de ujjai elvettek egy szálat, rágyújtott, közben sápadt arca kimagasodott, homloka megnyúlt, mintha kimosták volna, szemhéja meg-megrándult, ahogy teljes lényével próbált összpontosítani bármi másra. Bármire, ami eléggé érdekes ahhoz, hogy eltussolja szürke bűnét; végül rátalált és pupillája megenyhült.
 - Látod? - kérdezte bizalmasan hajolva a lány felé.
 Fanni felvette a fiú tekintetének egyenes vonalát, amelynek végpontján ő is megállapodott.
 Egy madár. Egy apró, színes, számukra ismeretlen fajú madár ugrált repülésre képtelenül a padok alatt, de nem csipegette fel a kövek közé szórt morzsákat. Csak ugrált feléjük gyanútlanul, a feje idegesen rángott, a szeme rezgett, s ettől idegesítővé, valami fura ok folytán valójában ijesztővé vált. Ez pedig feltétlenül mulatságra adott okot, hiszen végeredményben véve mégiscsak egy kicsike madár volt.
 Fanni és Balázs teljesen mozdulatlanul álltak, még a lélegzetük is elakadt. Kegyetlen figyelmük csomópontja szinte rágörbült a kis jószágra, bemérte azt. Hirtelen olyanok lettek ők, mint a vadászrepülők pilótái. Megfeszültek a találat előtti pillanatban, nehogy észrevegyék őket, s ujjuk már a piros gombon várakozott nyomásra kész inakkal, tudván, ha elsietik, elrontják a mókát. Egy időgép pontosságával érezték, mikor kell indítani a támadást.
 S akkor, vagy inkább egy hajszálnyival korábban a madár ösztöne feljajdult a célkeresztben. Bénának hitt szárnyai szétterültek és a levegőbe lendítették. Mint valami tébolyult kámikáze, úgy rontott kettejüknek, fölöttük elsuhantában csöpp, hegyes karmaival beletépve Fanni hajába.
 A lány kiáltott, elernyedt karjainak karéjából a könyv bukfencezve esett a fűre. Balázs hangosan nevetett, amint a madár megpördült, elvesztette minden tájékozódási képességét és végül, miként egy komikus rajzfilmfigura széttárt szárnyakkal egyenesen beleütközött ez fába, majd lecsusszant, szinte lefolyt róla. Ott maradt, felmeredő lábakkal, kiterülve. Hasán a vörös pihék alig észrevehetően hullámoztak, s Fanni keze ökölbe szorult, orrát ráncosra gyűrte a döbbenet. Csuklott, mert a gyomra gombóccá állt össze és nyöszörgött száraz torka.
 Balázs mind jobban nevetett. Kerek résű szemei összeszűkültek, hisz az ember vég nélkül képes kacagni az ilyen mesefilmeken, melyekben a figura folyton folyvást elesik, lezuhan, agyonnyomják, felrobban, mégis szüntelenül felkel és tovább szórakoztat. De a madár ott maradt a hátán fekve, és a fáról, mely meggyilkolta, keskeny, fekete sávban csordultak lefelé a hangyák. Rögtön megérzik a halottak szagát.
 A folyó odalent csörgött és zizegett, mint egy sárga szalag, amivel virágokat egy csokorba kötnek. Békés volt és egységes a maga tudatosan önálló részecskékre bomlott hullámzásában. Egységesebb, mint bármi, ami egy tömbből való és óriási, mert minden egyes különálló kis atomjának egyetlen célja volt: egyfelé futni. Neki a tengernek, összevegyülni a fehér habzásban, aztán zölden, kéken, feketén megállani, szétterülni, érezni a felszínt borzoló kiterjedt szelet és bátor hajókat cipelni szeszélyesen.
 Fanni lehajolt a könyvért. Súlya lett, amikor újra a mellkasához emelte nagyon nagy megadással és oly mérhetetlenül szomorúan, amilyen szomorúak és megadóak csak az óceánban álló, végtelen folytonossággal ostromolt sziklák lehetnek, magányosan, napról napra kopva, kisebbedve, sótól maratva és fehéren. S Balázs elfordult, mert vidám arca lángoló pirosra gyúlt, mikor a lány csendesen megjegyezte:
 - A madár halott.

Megjegyzések