Tiszta lappal a világban

„- Hem, túl keményen írsz, túl meztelenül, túl soványan, túl rágósan. Némi bűntudattal megtapogattam a zsebemben a nyúllábat. – Majd megpróbálom egy kicsit felhízlalni. – Persze, azt nem szeretném, ha elhájasodna.” Hemingway prózája nem hájasodott el soha. Pont ezt a pőreséget szeretem benne, ezt a líra nélküli abszolút mélységet. Rövid, koppanós mondatai belőlem minduntalan gazdag érzelmeket váltanak ki. A Vándorünnep című kötetét különösen szeretem, mert portrét rajzol benne önmagáról: a fiatal, kezdő íróról, aki az élet örömeinek él, házassága boldog, és a szegénységben is megtalálja a szépséget. Egyszerűsége egészen kimagasló, aszkétizmusa néhol már-már fájdalmas. Kevéssel is beéri, mégis hajtja az a fáradhatatlan belső motor: az ambíció. Következetesen ír, kitartóan, a munkájában lenyűgöző állhatatosságot mutat. A személye nem olyan rejtélyes, mint azt képzelnénk. A legelemibb szinten szemléli az őt körülvevő világot, ám mégis a mélyére lát mindennek, éles tekintete lecsap a legap...

„A receptek a jó minőségű, friss, szezonális alapanyagokra épülnek, amelyek legmélyebb lényegét megőriztem az étel elkészítése során, és igyekeztem mindenből a legjobbat kihozni. ” – írja Rubin Eszter legújabb szakácskönyvében. Az új hedonizmus szabadsága tökéletesen tükrözi alkotója hitvallását: odafigyeléssel, odaadással elkészített egészséges ételek receptjei ínycsiklandóan étvágygerjesztő képekkel illusztrálva. A mi családunk kétszemélyes, és a párom étkezés szempontjából nagyon egyszerű elveket követ, én viszont odavagyok az új ízekért, és a szokatlan formációkért. Többek között imádom a padlizsánt és a céklát, a kimchi a legújabb szerelmem és fűszernek rendszeresen használok szezámmagot vagy akár apróra tört mandulát. A konyhában rendszerint felülkerekedik bennem a kreatív, kísérletező kedvű énem: megnézem, mi van itthon, és azokból az alapanyagokból álmodom össze a vacsorámat, de igyekszem odafigyelni az egészséges táplálkozásra. Szeretem a főzés szertartását, és azt az örömet,...

„Sokan nem szeretik a happy endet, hamisnak és olcsónak találják, de a remény … a remény őszinte érzelem. A remény jó.” Mostanában sokfélét olvasok. Egyszerűen megszólít egyik-másik, és akkor azt mondom: oké, gyere. Valahogy így volt ez a Holnap ilyenkor című regénnyel is. Straub egy olyan dimenzióját teremti meg az unalmas, hétköznapi életünknek, amiben valami csoda folytán lehetséges visszautazni az időben, és esély nyílik cselekedni, változtatni a múlton, és ezáltal a jelenen. Ez a koncepció óhatatlanul gondolkodásra készteti az embert, még akkor is, ha Straub igyekszik minél realistább, minél földhözragadtabb lenni, ami témáját tekintve meglepően kontrasztos. Jóformán semmi sem történik, mégis megtörténik minden. Micsoda hatalom ez az időutazás, és micsoda ellenálhatatlan kísértés! Képtelenség lemondani róla. Függővé tesz. A regény korántsem hibátlan, de annyira életszagú, hogy kibugyog belőle az egyik legalapvetőbb félelmünk: a másik elvesztésétől való félelem. Aki átélt már haso...

„De ha megtenné, mit látna? Ha szembe tudna nézni a veszteségével, milyen alakot öltene? Milyen színt? Fénylő kéket. Égkéket. A remény kékjét. Akkora szeretetet, mint az ég. Milyen fényes, milyen tüzes! Lehetetlen kioltani. ” Az első félév abszolút győztese ez a regény. Betalált, mint egy meteor és nyomott hagyott. Mélyet és kissé fájdalmasat, ugyanakkor gyönyörűségeset. Mert számomra ilyen a tökéletes történet. A bálnacsont színház minden, amire vágyom egy könyvben. Akkora, mint egy féltégla, és méreténél, súlyánál még ígéretesebb az a ragyogó, apróbetűs szedése! Stramm formája, szövegének sűrűsége életekkel, álmokkal, titkokkal kecsegtetett, és végül minden elvárásomat felülmúlta. Hosszú, fényes családregény, viszonylag sok szereplővel. Évtizedek krónikája ez, benne a gyermekkor fantázia által simára csiszolt, eszményi csillogásával és a háború dübörgő robajával, mely szereplőinket vagy végleg megsemmisíti, vagy apró gyémántokat présel belőlük irtózatos erejével. Imádtam ezeket az e...

„…a zsigereiben érzi, hogy valami történik, amit senki más nem lát, miközben attól retteg, hogy valójában ő a vak.” Ez letehetetlenül jó volt! Fokozatosan feszítette a húrt, aztán lazított egy nagyot, végül akkorát rántott rajtam, mint Roxi, a belga juhászunk, ha pórázon sétáltattam a halászlaki töltésen. Ashley Flowersnek határozottan van érzéke a jó krimihez. Annak ellenére, hogy a könyv rejtélyes módon megszólított, nem vártam tőle nagy durranást. Szórakoztató, egyszerolvasós kikapcsolódással is kiegyeztem volna, ám ennél sokkal többet adott. Meglepett az idősíkok és nézőpontok szempontjából remekül kivitelezett dramaturgiájával, a karakterek jellemének tiszta ábrázolásával és a fantáziadús fordulataival. Kifejezetten összetett, mert viszonylag sok szereplőt mozgat, és több szálon zajlik a cselekmény. Ami nekem még külön tetszett, hogy nem csupán egy kiváló nyomozós sztorit kaptam, hanem egy picit családregényt, illetve lélektani drámát is. Olyan az egész, mintha a három kedvenc mű...

„Az árnyakat az életünkből csak a szeretet űzheti el. ” Valójában nem tudom, lehet-e egy könyv látványos, de jobb szót nem találok Mörk Leonóra legújabb regényére. A leírások annyira élethűek, hogy nem csak a szereplők, de a tájak, az épületek is megelevenednek lelki szemeink előtt. Az alapos kutatómunka a történelmi háttér hiteles felépítéséhez az írónő védjegyének számít, és ezáltal válik igazán élvezetessé ez a történet is. A varázslat működik: az az érzésed, hogy térben és időben óriási utat tettél meg, mert olvasás közben egyszer csak az 1630-as évek Hollandiájában találod magad, és ez az illúzió nem ereszt az utolsó lapig. Azt gondolom, ez a legnagyobb erénye, mert bámulatos és fenséges, ahogy elragadja az embert ez a különös hangulat. A két ártatlan fiatal között hirtelen kibontakozó szenvedélyes szerelem nagyon megkapó. Sorsuk alakulása nem minden tekintetben a véletlennek köszönhető, de éppen emiatt olyan lebilincselő a történet. Cselszövések, félreértések, és előre nem láthat...

„- Őszintén megvallva, én már nem tudom, mit gondoljak. Bármiről legyen is szó.” Nagy izgalommal vetettem bele magam ebbe a könyvbe. Az első világháború után még lábadozó London dekadens világa magával ragadó, izgalmas téma. Kate Atkinson jó érzékkel eleveníti meg ezt a romlott, élveteg hangulatot A léhaság szentélyei című regényében. A szöveg szinte szálakra bomlik, mert rengeteg szereplőt vonultat fel, történetüket részletekbe menően meséli el, és alapvető vonása, hogy egy-egy jelenet végén több a kérdés, mint a válasz. Lassú folyású, bő szavú írás. Atmoszférája van, és lebilincselő sztorija. Számos talányt gombolyít párhuzamosan, melyek egyenletesen futnak, és olykor egymásba gabalyodnak. Én kicsit hiányoltam a karakterek elevenebben elkülönülő ábrázolásmódját, és meglepett, hogy a hosszú, részletes felvezetést egy hihetetlenül gyors lezárás követte, de ez egy minden ízében realista, kissé posztmodern regény. Ütős, ritmusos, és rendkívül egyedi. Folyamatosan fenntartja az érdeklőd...