„…a zsigereiben érzi, hogy valami történik, amit senki más nem lát, miközben attól retteg, hogy valójában ő a vak.”
Ez letehetetlenül jó volt! Fokozatosan feszítette a húrt, aztán lazított egy nagyot, végül akkorát rántott rajtam, mint Roxi, a belga juhászunk, ha pórázon sétáltattam a halászlaki töltésen. Ashley Flowersnek határozottan van érzéke a jó krimihez.
Annak ellenére, hogy a könyv rejtélyes módon megszólított, nem vártam tőle nagy durranást. Szórakoztató, egyszerolvasós kikapcsolódással is kiegyeztem volna, ám ennél sokkal többet adott. Meglepett az idősíkok és nézőpontok szempontjából remekül kivitelezett dramaturgiájával, a karakterek jellemének tiszta ábrázolásával és a fantáziadús fordulataival.
Kifejezetten összetett, mert viszonylag sok szereplőt mozgat, és több szálon zajlik a cselekmény. Ami nekem még külön tetszett, hogy nem csupán egy kiváló nyomozós sztorit kaptam, hanem egy picit családregényt, illetve lélektani drámát is. Olyan az egész, mintha a három kedvenc műfajomat összemosták volna.
Az egyetlen hibája, hogy korántsem szépirodalmi a nyelvezet, de szemet tudok hunyni efelett, elvégre mindent nem lehet egyszerre. Érzelmekkel, indulatokkal, titkokkal átszőtt, lendületes történet, és ez most elég volt nekem. Olvasás közben a lelkem legmélyére száműzött, izgalmak után ácsingózó nyomozó tapsikolt örömében, és mohón pörgette az oldalakat.
A krimi
hálás műfaj, mert sokan vágyunk egy kis borzongásra, de ha lehet, akkor valódi
kockázat nélkül, hiszen az ilyesmit leginkább csak nézni, vagy olvasni jó.
Benne lenni kevésbé móka, ám éppen ez adja az ellenállhatatlan gyönyörűségét: a
képzelet meglódul, a vér felpezsdül, az agysejtek serényen dolgoznak, és arra
gondolsz, hogy ez a bátor nő, aki nem hátrál meg, akár te is lehetnél. A végén
pedig hálát adsz érte, hogy mégsem te vagy. Így kell ezt, köszönöm az élményt,
és kérek még!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése