„- Őszintén megvallva, én már nem tudom, mit gondoljak. Bármiről legyen is szó.”
Nagy izgalommal vetettem bele magam ebbe a könyvbe. Az első világháború után még lábadozó London dekadens világa magával ragadó, izgalmas téma. Kate Atkinson jó érzékkel eleveníti meg ezt a romlott, élveteg hangulatot A léhaság szentélyei című regényében.
A szöveg szinte szálakra bomlik, mert rengeteg szereplőt vonultat fel, történetüket részletekbe menően meséli el, és alapvető vonása, hogy egy-egy jelenet végén több a kérdés, mint a válasz. Lassú folyású, bő szavú írás. Atmoszférája van, és lebilincselő sztorija. Számos talányt gombolyít párhuzamosan, melyek egyenletesen futnak, és olykor egymásba gabalyodnak.
Én kicsit hiányoltam a karakterek elevenebben elkülönülő ábrázolásmódját, és meglepett, hogy a hosszú, részletes felvezetést egy hihetetlenül gyors lezárás követte, de ez egy minden ízében realista, kissé posztmodern regény. Ütős, ritmusos, és rendkívül egyedi. Folyamatosan fenntartja az érdeklődést, mert fordulatokban bővelkedő és szerteágazó. A szerző eszközként tekintett a szereplőire, és igazából nem őket, hanem magát a korszakot szerette volna hitelesen bemutatni. Ez pedig maradéktalanul sikerült neki.
Rendkívül átfogó képet kapunk általa egy letűnt korszakról, ugyanakkor figyelmeztető jelként is lehet tekinteni rá. A háború romboló hatása évekkel azután is tisztán érezhető, hogy a béke megköttetett. Az emberek többsége reménytelen és kiábrándult, ez pedig jó táptalajt szolgáltat az éjszakai élet buja virágba borulásának. A prostitúció és a korrupció mérhetetlenül elharapózik. Az elmosódott határok között nehéz józan ésszel lavírozni. Elveszejtő, veszélyes korszak ez, könnyű nyomtalanul eltűnni benne örökre.
Alapos,
hiteles regény, amely informatív, ugyanakkor rendkívül szórakoztató is. A
londoni dzsesszkorszak álságosan víg maszkja mögül a szorongás, a gyász és az
élni vágyás szürke acélszeme kacsint ránk. Jóféle irodalom ez, megéri olvasni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése