„Mindent meg akartam tenni, hogy megértsék, az olvasás megszabadíthatja őket ennek a helynek a mérhetetlen magányától és a rohadt szabályaitól.”
Súlyos témát óvatos gyávasággal érintő könyvekkel teli a padlás. Azzal is, hogy ezeket dicsérjük, miközben messzi állnak mind a valóságtól, mind a jótól. Ami igaz, az nem biztos, hogy szép, és ami nehéz, nem feltétlenül rögtön irodalmi is, de Avallone ezt most nagyon összerakta.
Ez azért van, mert az őszinteséget választotta, a nehéz utat. Könnyű kiválasztani a nehéz sorsok közül a legszívhezszólóbbat, hogy aztán hőst csináljunk belőle fehér papíron fekete betűkkel. Avallone ennél jóval merészebb, és ezt én nem csak becsülöm, de csodálom és irigylem is egyszerre. Megragadta azt az egyet, akinek a legkevésbé lehetett mentséget találni a tettére és megírta.
Itt van Emilia Innocenti. Ó, bizony, ezt a nevet adja neki. Emilia, az Ártatlan. Aztán anélkül, hogy egy pillanatra is mentegetni próbálná, embert rajzol belőle. Valakit, aki melletted is élhetne akár. A vörös hajú, szakadt farmeres, fura művészcsajt a tizedikről. Minden nap látod, köszöntök egymásnak, és azt mondod, milyen helyes nő. Megkedveled. Barátok lesztek. Netalán beleszeretsz.
Hogy lehet feldolgozni azt, hogy olyasvalakit szeretsz, aki embertelen dolgot művelt? Az idő eltörli a bűnt? Van olyan, hogy megbűnhődsz és azután megváltást nyersz? A társadalom szerepe züllésedben és megmenekedésedben mennyire tetten érhető? Miről tehetnek mások, és miről tehetünk egyedül csak mi? Mennyire ment fel a körülmény? Ó, a körülmény rengeteget számít, de mi van azokkal, akikben egy rövid időre egyszerűen csak megbomlik valami? Nekik mit tudunk nyújtani, ha már nem öljük meg őket, mert a halálbüntetést barbárnak találjuk?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése