„Hamarosan nem fogok emlékezni sem a nappalokra, sem az éjszakákra, sem arra, hogy miért születtem. Csak annyiról tudok beszámolni, hogy 2013 és 2017 között több hosszabb-rövidebb időszakot töltöttem ott, és annyi áramot vezettek az agyamba, hogy biztosra vették, nem fogok tudni írni róla.”
Napfénykór. Bizarr kifejezés. Valószínűleg ez vonzott. Ez a kitekert kombináció: az, ami az élethez elengedhetetlen alapvetés és valami lassan pusztító, végzetes dolog elegyedése. Napfénykór. Mintha bele lehetne pusztulni abba, ami életben tart. (Mert egyébként bele lehet.)
Ez a könyv volt életem egyik legkényelmetlenebb, legkellemetlenebb olvasmányélménye. Folyamatos ellenérzésekkel küzdöttem, mert menet közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem kedvelem az írót. Ezen nagyon nehezen tettem túl magam. Lelkiismeretfurdalást okozott, hiszen ő is írja magáról egy helyen, hogy nem szerethető. És ez minden bizonnyal nem igaz.
Néha nem tudtam, hogy disztópiához, egy bomlott elme torz fantazmagóriájához, vagy egy selejtes Száll a kakukk fészkére utánzathoz van-e szerencsém. Minő borzalom: említi is a könyvet! Mivel létezik írói szabadság, fogalmam sincs, a Boström által leírtakból mennyi a valóság. Azonban annyit mostanra megértettem belőle, hogy „ha nem így történt, akkor is igaz”. (Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére)
Íme, egy törvényes kényszergyógykezelés a fejlett skandináv országok egyikében, a 21. században. Felfogni se tudom, nem hogy feldolgozni. Állítólag rugalmasnak kellene lennem, és valóban: nem értek én ehhez. Azért mégis. Jó, jó, mondom zaklatottan, értem, hogy ezt így kell, és csak a legvégső esetben, de ettől még elég embertelenül hangzik, nem? Sima, kicentizett, steril, logikus. Ébresztő. Áramütés. Köd. Kiesett órák, napok, hetek. Nem emlékszem. Egyáltalán nem. Takarodó. Ébresztő…
Most mégis mit mondjak? Ilyen a regény. Összefüggéstelen,
csapongó mondatok sora. Némelyik olyan, mintha kővel szegycsonton dobnának.
Porban matatás Ariadné rongyosra szakadt fonala után. Látom azt a nőt fehér
ruhában, rendezetlen hajjal, arcán egy tömegszerencsétlenség tompa, értetlen
iszonyával. Nem ez volt az első próbálkozásom Boströmmel, de egyelőre biztosan
az utolsó. Nincs konklúzió, nincs bölcselet. Ez olyan megrendítő, hogy erre
szavak sincsenek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése