„Mert kezdem azt hinni, hogy a
szomorúságról beszélni talán ugyanaz, mint feldolgozni a szomorúságot.”
Azzal kezdeném a dolgot, hogy egy:null
ÖKSZ-nek, köszöntem az együttműködést. Egyébként nagyon jó regény. A narráció kíméletlen
és pontos, mint a nagyi bombabiztos békebeli vekkere. Mer kínosan mélyre menni,
ezáltal feltétlenül intim, amolyan leskelődős élmény.
Az ilyen írások elég kellemetlenek tudnak lenni. Semmi maszatolás, csak
odatolják neked a menüt: eszed, nem eszed, ezt kapod. Ez az élet, és ezek
vagyunk. Legyünk férfiak vagy nők, egy hosszú kapcsolat végét mindkét fél bőven
megszenvedi. A szakító fél azzal, míg eljut a szakításig, a másik meg azzal,
amíg feldolgozza azt. Nincs kivétel: csak a fájdalom a biztos.
Főhősünk egy harmincöt éves férfi, aki megpróbálja túlélni, hogy dobták.
Nem akárki dobta: élete szerelme, a nő, akivel elméletileg a jövőjét elképzelte. A szenvedés szülőcsatornája szűk és sötét, és
ő úgy kúszik végig rajta, hogy néha szeretnénk egy kicsit nem odanézni, annyira
kínos, amit művel.
Szerintem egy szakításnak többnyire két áldozata van, és ezt ez a történet tökéletesen alá is támasztja. Botorkálunk, kapaszkodunk, felsértjük egymást. Néha csak ennyi két ember hosszú évekig tartó kapcsolata. Ha valaki tökéletesen, maradéktalanul cserben hagy, azt talán meg lehet bocsátani, de nem feltétlen kell együtt élni vele. Ennyit tudok, többet nem, és Dolly Alderton is erről mesél nekünk.
Őszintén? Az elején nem mondtam egészen igazat. A Jó alapanyag több, mint jó. Bravúros, bánatos, leplezetlen. Tükörbe nézős, nehéz szöveg. Mármint lelkileg. Viszont megéri a melót. Mármint lelkileg. Mindenki átélte már mindkét verziót: szakított, és szakítottak vele. Ez nem önsegítő könyv, mégis magadon segítesz vele.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése