„– Néha nem tudhatjuk, mire képesek más emberek. – Egy másodpercre
elhallgatott. – Néha még azt sem tudjuk, mi magunk mire vagyunk képesek.”
Az első pillanatban, amikor szembe jött velem
ez a könyv, tudtam, hogy kell nekem. Katy Hays: A kolostor című regénye külsőre
lélegzetelállítóan gyönyörű. Tartalmát tekintve pedig olyan szokatlan, hogy jó
időbe telt, mire felfogtam, mit olvastam valójában.
A hangulat borongós, belengi valami baljós
atmoszféra. Nem az okkultizmus vészterhes köde tehet erről, hanem az, hogy a
főhős, aki egyben a narrátor is, végig szemérmetlenül hazudik. Élvezi, hogy a
sötétben vaklászol, ráadásul arra se veszi a fáradságot, hogy igazán jól
csinálja a megvezetést. Csak bűvészkedik, kártyát vet a szemed előtt, de ez éppen
elég ahhoz, hogy amikor a legvégén felfedi előtted a titkát, te ne akard
elhinni egy szavát se.
Nem vitás, lehet ezt elegánsabban művelni, de
az igazság az, hogy amikor valaki bevallja, hogy becsapott minket, az pont
ilyen. Először értetlenkedünk, azután tagadunk, majd megpróbáljuk összerakni a
részleteket, és végül azt kezdjük el boncolgatni, mi hol követtünk el hibákat.
Ez a regény ebben a tekintetben szerintem
egészen egyedülálló. Megkérdőjelezed magad, és szinte késztetést érzel rá, hogy
újra nekifuss, ezúttal már figyelmesebben, okosabban. Az a történet, ami ezt el
tudja érni, igazából jó történet. Nem tudom, mennyire lesz megosztó, de
szörnyen kíváncsi vagyok rá, milyen visszhangot fog kelteni az olvasókban.
Némi mérlegelés után én arra jutottam, hogy ez
egy velejéig megtévesztő könyv, és a csodás külső a molyrágta, misztikus tarot
kártyák alamuszi Papnőjét rejti. Ő szövi a szálakat, és benne nem szabad nekünk
hinni. Lehet ez a regény valamiféle beavatás, vagy szimpla átverés, de biztosan
nem marad az ember érintetlen általa.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése