"Szamárság feladni a reményt – gondolta. – Azon kívül bűn is, azt hiszem."
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger. Megérett ez az örökérvényű klasszikus is egy újraolvasásra, főleg ilyen szívettépően szép, új köntösben, melybe a 21. Század Kiadó öltöztette. Nem tudom még, hogyan is foghatnék hozzá ahhoz, hogy erről a kisregényről bármit is írjak. A metaforája annyira kristálytiszta, olyan fájdalmasan érvényes, olyan teljes, és egyszerűségében oly kegyetlen, hogy elszorítja a szívemet. Hemingway úgy írja meg az emberiség, és benne minden individuális egyed mindenkori sorsát ebben a végtelenül letisztult történetben, ahogy csak azok tudják, akik már láttak mindent.
Hemingway irodalmi munkásságának egyik gyöngyszemét tartom a kezemben, és gondolkodom. Minden betűben, minden szóban, minden gondolatban, bekezdésben ott örvénylik minden, ami valaha volt, és valaha lesz az ember. Ami ez után az iszapba leülepszik belül, az a nehéz könnyek emléke, meg a tudat, hogy ha rajtam múlik, holnap is felkelek. Történjen bármi, nagyon nehéz az embernek nem felkelni. Elpusztíthatóak vagyunk, összetörthetőek - ó, ezer darabra akár! -, megnyomoríthatóak vagyunk, és esendőek, de, ahogy maga az író is megfogalmazza, legyőzhetetlenek.
Iskolai kötelező olvasmány, bár őszintén megmondom, nem tudom, a tizenévesek ebből mit fognak fel. Már az én korosztályomnak is nehéz volt ezt feldolgozni annak idején, nemhogy a mai felgyorsult, karrierközpontú világba automatikusan illeszkedő legó-kamaszoknak. Félreértés ne essék, nem akarom ócsárolni a mai fiatalságot. Ők már ebbe az egyértelműen nagyon erős, kapitalista, fogyasztói társadalomba születtek bele. Nekik már minden azonnal van, csak elő kell kapni a mobiltelefont, és elérhető az egész világ számukra: buszjegyet veszel, ruhát rendelsz, kapod a friss híreket, és hipergyorsasággal értesülsz róla, ha a kedvenc sztárod kettőt lép valahol valamelyik földrészen.
Az is lehet, hogy mindaz, amiről Hemingway ír ebben a regényben, rájuk már nem vonatkozik, az eljövendő nemzedékekre pedig főleg nem. Ezt nem tudom, mert nem járok még ott én sem az életemben, hogy erre ilyen nyíltan rálássak. Azt tudom, hogy amit mond, azt nagyon is jól értem. Egy öregember napokig tartó, magányos harca a tengeren. Harcol a hallal (élete nagy fogása ez!), az elemekkel, az éhséggel és szomjúsággal, a mohó, könyörtelen cáparajjal, de végeredményben önmagával, valójában. Ilyen az ember. Tudja, hol kellene határt húzni, érzi pontosan, melyik lépés után kellene visszafordulni, de a legtöbbször nem teszi. Nem képes rá. Büszkeség? Bizonyítási vágy? Makacs öntudat? Valami mélyről jövő, ösztönös késztetés, hogy önmagán is túltegyen, hogy megmutassa, milyen ember. Bármi áron. "Új nap, új élet." Ezzel a gondolattal, életérzéssel azonban a modern kamaszok is azonosulni képesek. Ettől talán közelebb kerülhet hozzájuk ez a lemúlt, ködbe vesző világ, amelyben az öreg halász vívja csendes, makacs küzdelmét a sorsa ellen. Megmutathatja nekik, hogy a vereség sem számít. A nagy csapások sem. Az számít, amit tesz, hogy próbálja megint. Ha kell: ezerszer. Az, hogy egyszerűen csak fogja magát, és másnap is felkel. Nem feltétlenül azért, mert akar, mert bír; se bosszúvágy, se szerelem nem tud így fűteni, ha egyszer elég volt már neki mindenből. Hanem egyszerűen csak azért, mert ilyen a természete. Rontás és kegyelem egyszerre, hogy az ember nem tudja feladni sosem. Erről mesél Hemingway, és olvasni ezért érdemes.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése