"Az áldozat azért védi gyilkosát, hogy megszabaduljon a bűntudattól.
-De hát miféle bűntudattól? – kérdezem.
-Attól, amit amiatt érez, hogy eltűrte az első legváratlanabb erőszakot. Attól a pillanattól fogva a kettejük személye közti határvonal nagyon vékony lesz, és bizonytalan. Az áldozat egyre inkább áldozattá válik, a hóhér egyre inkább hóhérrá, egy önmagát gerjesztő torz játékban."
Dacia Maraini: Rabolt szerelem c. novelláskötete bátor, és erős írás. Ez a második olvasott könyvem az írónőtől, de mindenképpen ez a favorit. A Jaffa Kiadó gondozásában nálunk épp csak most jelent meg, de az eredeti megjelenés éve 2012. Nyolc év alatt nem sokat változott a helyzet, sőt. Aktualitását talán most még inkább érezzük, mint akkoriban.
Amiről ebben a könyvben szó van, azzal a #metoo mozgalom keretein belül túl sokszor is találkozhattunk az elmúlt hónapokban. A legszomorúbb az egészben, hogy ez a téma sosem veszti érvényét. Ez mindig időszerű lesz. A nőket folyamatosan érintő negatív hatások, a bántalmazó kapcsolatok, a fizikai és lelki terror sajnos mindennapjaink része. Ahogy az is, hogy mindezért mi, nők vagyunk a felelősek, még egymás szemében is. "Miért nem lépett hamarabb? Minek ment fel a lakására? Minek vett fel olyan rövid szoknyát? Én a helyében rég kidobtam volna azt a szemétládát! A rendőrségre kellett volna mennie a hülyéjének." Tipikus, ezerszer is leírt, ezerszer is kimondott gondolatok. Aki hülye, haljon meg, csúnyán kifejezve. Az áldozathibáztatás fényes, diadalmas korát éljük. Ilyet általában férfiak mondanak, vagy olyan nők, akik a biztonságosnak hitt, a velem ez sosem történhet meg hamis tévképzetéből épült elefántcsonttornyukból osztják az észt. Értelmetlen a kérdés is, hogyan érthetne meg valaki valamit, amit sosem élt át, mert valljuk be, léteznie kellene egy alap empátia szintnek mindannyiunkban. Működnie kellene egy belső mércének, amivel megállapítjuk, mi a helyes, és mi nem. Amivel bele tudjuk helyezni magunkat annak a másiknak a történetébe, és elképzeljük, mi hogyan éreznénk magunkat a helyében.
Dacia Maraini: Rabolt szerelem c. kötete ezt a naturális belehelyezkedést segíti elő a maga minden tévútra vezető olcsó drámát mellőző, ellenben semmit sem kendőző modorában. Brutális történetekkel szembesülhetünk, melyeknek erőssége az a kíméletlen tárgyilagosság, amellyel elénk tárják őket. Nyolc olyan történet ez, amik bár a fantázia szüleményei, mégsem azok. Vannak, akik így élnek. Vannak, akik ezzel kénytelenek szembesülni életük minden egyes napján. Hogy megerőszakolták, hogy vérfertőző, beteges, kizsákmányoló kapcsolatra kényszerítették, hogy verték, vagy éppen, hogy most is rendszeresen verik őket az otthonuk elvileg biztonságos falai között is akár. És némák. Hallgatnak. Mi több, falakat emelnek maguk köré, sok esetben bántalmazójukat is védelmezve ezzel. Hazudnak, nem csak a világnak, de önmaguknak is. Ezek a nők nem feltélten csak kínjaik okozójától félnek, és ez a legborzasztóbb. A közvéleménytől félnek. Attól a lelketlen, durva támadástól, ami érné őket, ha a nyilvánosság elé mernének állni a történetükkel. Mert a köz elsősorban ítélkezni szeret, felelősséget hárítani, okoskodni. Segíteni, megérteni, tenni már kevésbé szeret a köz.
Veszítünk, valójában, minden egyes nap veszítünk, amíg elhisszük, hogy ennek így kell lennie. Hogy el kell tűrni, hogy nem elég, hogy traumatizáltak minket egy életre, még mások gúnyolódását is jól megérdemelten magunkra kell venni, mert voltunk olyan hülyék, hogy hagytuk magunkat traumatizálni. Az van, hogy manapság az kap a homlokára bélyeget, aki a bántalmazás bármilyen formáját elszenvedte. A bántalmazó pedig minden alól felmentést kap, mondvacsinált okokból. A kötet egyik novellájában egy erőszaktevő így nyilatkozik az általa elkövetett bűnről: "Rugdosott a kiscsaj, ordított, mintha nyúznák... túlzás volt ez egy kis ingyen szexért!" Ennyi. Egyszerűen csak így. Mit kell így kiverni a dilit egy kis szex miatt? Nem fájt az annyira. Így bagatelizálljuk el, így söpörjük szőnyeg alá. Ezért olyan nehéz elmondani az elmondhatatlant. Kell, hogy valaki kiálljon az áldozatok helyett, és elmesélje ezeket a nem is olyan egyedi, személyes poklokat. Dacia Maraini ezt teszi, méghozzá olyan okosan, hogy leleplez és feltár ugyan, de a konklúzió levonását feltétlenül az olvasóra hagyja. Megrendítő olvasmány ez, őszinte, és igazából végtelenül egyszerű is. Segít látni, segít átélni, segít felismerni, és talán segít kimondani is, és ez mindennél fontosabb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése