"Elképesztő, hogy a nőnemű lények hogyan ássák be magukat az élet minden egyes területére, egyetlen rést sem hagynak kitöltetlenül."
Holnap nőnap. Arra gondoltam, kissé rendhagyó bejegyzéssel emlékezem meg rólunk, nőkről, s terítékre teszem Szaszkó Gabriella maradandó élményt nyújtó, a polcomon méltó helyet kapó Pennington-testvérek c. trilógiáját. Értékelhetném külön-külön is a könyveket, de azt hiszem, én jobb szeretem az egészet látni. Távolabb lépek hát, veszek egy mély levegőt, és az ívet nézem, az utat, a perspektívát, ami ezekben a könyvekben rejlik.
Az igazság az, hogy a kemény téma ellenére ez a műfaj nem az én műfajom. Amikor teszek egy ilyen vargabetűt, azt mindig jó okkal teszem. Személyesen sajnos nincs módom ismerni Szaszkó Gabriellát, de számomra - Finy Petra mellett - ő az a magyar írónő, aki közvetlen, barátságos természete ellenére meg tudja őrizni a profizmusát, és föléemelkedik a hűhónak önmaga körül. Hiteles személyiség, úgy viselkedik, ahogy egy alkotónak kell. A kedves szavakat megköszöni, a többi néma csend. Ezért is választottam őt a nőnapi bejegyzésemhez. Mindig olvasni fogom a könyveit, mert szeretem látni a fejlődését, szeretem a fogalmazásmódját, az igényességét, az őszinteségét, és nagyon sok fantáziát látok benne.
Annak ellenére, hogy a túl sok dráma rám kissé negatívan hatott, a történet egyszerűen sodort magával, lendületben tartott. Képtelen voltam letenni, folyton fenntartotta a kiváncsiságomat. A könyvek két fivérről szólnak, ám én mégis a harmadik főszereplő, Amy alakját emelném ki elsősorban, mert felismertem benne nem csak önmagamat, de sok-sok társamat. A Pennington-testvérek trilógia női ábrázolása - mármint Amy tekintetében - elképesztően valósághű: Amy Forester a tökéletlen átlag, a nagyon nő, a hétköznapi, valódi, esendő, hibákkal és erősségekkel, elbukó és felemelkedő. Bármelyikünk lehetne Amy. Mi több, mindannyian Amyk vagyunk valahol a lelkünk mélyén. Ezért ajánlom most nektek ezeket a könyveket. Méghozzá jó szívvel.
Mindannyian ismerünk nőket, akik lehet, hogy olykor ostobán viselkednek, de mindent azért tesznek, hogy a szeretett férfit akár önmagától is megmentsék. Nőket, akik éveket pazarolnak olyan férfiakra, akik legelsősorban önmagukkal vannak elfoglalva, és a nőt csupán valamiféle játékszerként, jobb esetben valami hiányzónak a pótlásaként értelmezik. S akkor szembe jön a könyv lapjain Amy, aki két olyan férfiért is küzdött, éveken át, majdhogynem rendületlen, akik egészen a történet legvégéig azzal voltak elfoglalva, hogy önmagukat aktívan sajnálják, és mentségeket találjanak maguknak a gyengeségeikre. Kemény szavak? Én így látom a Pennington-testvéreket, még akkor is, ha a borzalmas gyermekkoruk bizonyos szinten felmentést adhat nekik egyesek szemében. Ám valóban fel kell őket menteni? Két felnőtt, sikeres férfit, akik minden nehézségük dacára kikaparták a maguk gesztenyéjét? Egyszerűen nem, és nem tudtam megérteni, miért nem képesek legalább egy kicsit összeszedni magukat. Megeshet, ezekért a szavakért sok támadást kapok majd, de én így látom, és erről nem tehetek. Hiszem, és vallom, hogy bizonyos kor után az ember nem kárhoztathatja a szüleit, még akkor sem, ha azok igazán borzalmasak voltak. Ugyanis egy bizonyos kor után az ember maga dönt. A sérülések maradnak, a sérülések - a lelkiek - nyomot hagynak, bélyeget ütnek, de pajzsként tartani őket magunk elé tisztességtelen mindazokkal szemben, akik szeretnek minket. Ez a két fiú alapvetően volt tisztességtelen Amyvel.
Amy pedig szeretett. Harcolt, mint egy anyaoroszlán. Erőn felül, Chrisért és Davidért is. Magára vette a terheket, és volt egy időszak, amikor mindketten őt hibáztatták, amit én felettébb igazságtalannak tartottam. Amy nem tökéletes. Amy hibázik. Amy néha tesz buta dolgokat. Amy néha önző. Amy néha nagyon nő. Ám azzal nem lehet vádolni, hogy nem tett meg mindent, és nem szeretett tiszta szívből. Ő az én nőnapi hősöm, tehát. Amy, aki két sérült, roncsolt személyiségű férfi között vergődve igyekezett megmenteni mind a kettőt. Igyekezett jobbá tenni az életüket. Igyekezett felnőtt, felelősségteljes férfit faragni belőlük. Végül legalább az egyiknél sikerrel járt. Minden hibája ellenére emiatt valamiféle nagyon erős pozitív női erőt képvisel a számomra. Mert valljuk be, manapság mi nők - ha kicsiben is - ugyanezt tesszük párjaink kedvéért. Amy én vagyok. Mi több, rengeteg Amyt ismerek magam körül. Megbocsátunk, felmentést adunk, gondoskodunk, szeretünk, vigyázunk. Néha sok, amit teszünk? Néha mi magunk is sok vagyunk? Néha érthetetlen, nem csak, amit csinálunk vagy mondunk, hanem maga az egész lényünk is? "Beszélj hozzám!" - ez a mi mantránk. Mindig is az volt. Más bolygó a nő. Mondhatnám, hogy csillag, de se hazudni, se túlozni nem akarok. Kráteres arcú bolygók vagyunk, mély szakadékokkal ráncolt, sötét zugokkal pettyezett, helyenként magunban gazdag oázisokat nevelő bolygók. Nők a férfiak világában, akik butuskának tartanak minket, s néha valóban butuskák vagyunk. Bizonyos dolgokra tökéletesen képtelennek tartanak minket, s néha valóban tökéletesen képtelenek vagyunk dolgokra. Kevesebbet fizetnek nekünk ugyanazért a munkáért; ezt mondjuk sosem fogom megérteni, miért érek én kevesebbet. Nem szívesen veszik komolyan, amiről beszélünk, legyintvén: romantikus, logikátlan női locsogás csupán, noha nem mindig vagyunk romantikusak és logikátlanok. Így élünk. Napról napra. Viseljük a ránk rótt szerepet, megfelelünk neki, és közben szeretjük a mi hibás, bánatos, játékos, nagygyerek férfiainkat, mert nekünk is vannak sztereotípiáink, de megtanultunk élni velük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése