"– Számít ez? – kérdeztem tompán. – Számít egyáltalán bármi is ebben a háborúban? Nem bírom tovább. Nem bírom már ezt a rengeteg fájdalmat és gyűlöletet. Nem bírom elviselni, hogy itt kell lennem.
– Igen, sok gyűlölet van, és sok fájdalom. De jó dolgok is történnek, és soha nem szabad megfeledkezni arról, miért harcolunk."
Csodálatos, szívmelengető, isteni könyvet olvastam a napokban. Ó, de régen kezdtem így bejegyzést! Az Athenaeum Kiadó gondozásában idén tavasszal megjelent újdonság, Angela Petch: A toszkán titok című regénye egész egyszerűen tökéletesen levett a lábamról. Ha szereted a romantikát, szereted a történelmet, és a nagy, családi titkokat, ez a regény a te regényed is!
Ami meglepő, hogy én a történelmet ugyan szeretem, ám a romantikával hadilábon állok, és a családi drámák bizonyos közlésformában eléggé hidegen tudnak hagyni. Ez a könyv viszont tökéletes kombináció, igyekszik semmit sem eltúlozni. Mindenből annyit kapunk csak, ami még hihető, illetve elviselhető. Szerelem, rejtélyek, háború, egy kis Anglia, és még több az istenien gyönyörű toszkán vidékből, hangulatból, életérzésből. A történet egyébként két szálon fut, pontosabban szólva: két idősíkon. A főhősnő, Anna, édesanyja halála után megörökli annak - főként - olaszul írt naplóját, és ezen fellelkesülve elutazik Olaszországba, arra a vidékre, ahol az édesanyja felnőtt, hogy többet tudjon meg a családja múltjáról, illetve saját származásáról. A naplót Annával együtt olvasván mi is sokat megtudhatunk a toszkán hegyi falvak lakóinak embert próbáló életéről a második világháború alatt. Valamint végigkísérhetjük Annát azon az úton, mely elvezeti őt végül valódi önmagához, és természetesen persze az igaz szerelemhez is.
"Elvarázsolja ez a hely: a lelki szemei előtt mintha megelevenedne a történelem. És életében most először úgy érzi, hogy hazatalált." Anna így érez, amikor megérkezik a kis olasz faluba, és mi is így érzünk, mert a leírások annyira színesek, hogy a toszkán tavasz egyszerűen életre kel, feltárul a szemünk előtt. Látjuk a hegyeket borító ködöt, a végtelen, sűrű, átláthatatlan erdőségeket, a dohányföldek mérges zöldjét, az olajfákat, és az utak menti árkokban még foltokban megmaradt havat, amely békességben megfér a ragyogó napsütésben nyíló százszorszépek mellett. Mi több, érezzük az illatokat, az ízeket, nyelvünkön érezhetjük a testes olasz borok zamatát, a sajtét, és a paradicsomos bruschetta szinte szétroppan a szánkban. Ó, te varázslatos Itália!
A történet maga elég érdekfeszítő, és pörgő is, igazából. Nem hagy leülni, és mindig történik valami, ami arra készteti az embert, hogy lapozzon még egyet, akkor is, ha már leragad a szeme az álmosságtól. Ugyanakkor a romantikus elemeket nem mellőzi, ráadásul nagyon ügyesen szövi ezt a szálat, bár be kell vallani, kissé kiszámíthatóan is. Ám tényleg ez az egyetlen gyenge pontja a regénynek, már ha nevezhető ez gyenge pontnak ebben a műfajban.
Angela Petch A toszkán titok c. könyve elemi erővel magával ragadó, hangulatokban, érzelmekben, izgalmakban gazdag, sodró lendületű, ringató, fájdalmas, ugyanakkor gyönyörű, és szívet melengető. Ezekben a nehéz, bizonytalan időkben különösen kellemes olvasmány, mert megmutatja, hogy rosszabbakat is túlélt már az emberiség, leleményességgel, kitartással, bátorsággal és együttműködéssel. Megmutatja, hogy van élet a borzalmak után is, hogy mindent újjá lehet építeni, mindent újra lehet kezdeni, és hogy ehhez igazából soha nincs késő. Egy falatnyi remény ez a könyv. Pár oldal hamisítatlan itáliai napsütés. Utazókönyv ez, mert gondolatban messzire repít minket a kanapénkról, a bezárt lakásból. Lelki táplálék. Egy kis simogatás. Nekem legalábbis ezt jelenti.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése