"Mostantól nincs több esély, éreznie kell az egyetlen nagy szakasz szomorú unalmát, ki kell nyílnia a harmadik szemének, ami gyomorból, a máj és a lélek mellől néz kifelé… mert ha nem, reménytelen tuskóvá válik majd."
Biztos a hazai "ízek" miatt van. Esetleg, mert minden várakozással ellentétben nem váltam reménytelen tuskóvá. A magam módján értelmezem Grecsót, és valahogy úgy vagyok vele, ahogy a legtöbb igazán nagy kedvencemmel is: nem érted, ha nem érzed. Ki kell nyitni rá a harmadik szemet. No, nem oly bolond módon, mint a regényben Lajos bácsi, mert az majdhogynem botorság, mese habbal. Inkább csak úgy, mint Dr. Voith Józsefé kinyílt végül, fanfárok zengedelme nélkül, csendesen, szinte észrevétlen.
Mindannyian kergetünk valamit, és ez a kergetőzés a szívünkre, a lelkünkre hat, s olykor a vámon ezekkel fizetünk. Amíg futsz utána, el nem kaphatod. Megtehetsz akármilyen eszement őrültséget, nem számít. Ami nem a tied, soha el nem éred, semmiféle tudatmódosító szerrel, sem egyéb fondorlatos módokon. Dr. Voith József márpedig fut. Sokat kételkedik, sokat haragszik, sokat hibáztat másokat ballépéseiért, vélt kudarcaiért, leginkább a nagybágyját, és égbekiáltóan, egyértelműen, valóságos kétségbeeséssel kutat önmaga után. Nem találja. Nem érti. Nem csak nagybátyjától, de önnön tévhiteitől is függ, a börtön mindenképpen börtön.
Maga a regény a megszokott Grecsó-stílusban íródott. Sokszorosan összetett mondatokba gabalyodott furcsa, szokatlan gondolatok, és gyönyörűen érzékletes leírások, legyen szó utcákról, elmék zegzugos kanyarulatairól, vagy éppen a szent vasárnapi ebédről a lapos, szürke, szikkadt Alföldön. Látod magad előtt, érzed az illatát, az ízét, ott vagy benne. Ehhez Grecsó nagyon ért. Úgy sorakoztatja a képeit, hogy szinte élsz a regényében. Rám legalább így hat: mindent pontról pontra érzek, megélek. A felismerés útján hat rám ilyen erővel, azzal a megkérdőjelezhetetlen otthonosságal mozog a lelkemben, ami csak kevesek tulajdonsága. Őt a közös földiségünk teszi erre képessé, hogy együvé valók vagyunk; alföldi parasztgyerekek. A groteszk, álomszerűen logikátlan történetvezetés szintén az író sajátossága. A lényeg, az értelem, a valódi reveláció nem abban mutatkozik meg, amit a főszereplők tesznek, vagy gondolnak. Az útjuk az, ami számít, hogy bejárnak szépen egy ívet ezeken a szinte kaotikus vizeken, melyek a regény lapjain hömpölyögnek végig. Elkísérni őket ezen az utazáson, ez a kaland. Butaságot tesznek közben? Butaságot gondolnak? Olyasmi történik, ami annyira abszurd, hogy az már messzire elrugaszkodik a valóságtól? Nem baj. Az ember néha ostoba. Sokszor ostoba. Teszünk, gondolunk értelmetlen dolgokat. Elsiklunk fontos dolgok felett. Nem vesszük észre, amit nem akarunk látni. "Elfordítom a fejem" - mondjuk, és hopp, már ott sincs, ami kellemetlen.
A jó dolgokra meg kell érni. Az utat meg kell járni. Se elkerülni, se rövidíteni, se felette elrepülni nem lehet. Nincs titkos, rövidített útvonal, nem vághatod le sűrű bozótokban: nem érsz oda hamarabb. Főleg azért nem, mert - ugyebár - azt sem tudod valójában, hová igyekszel. Főhősünk se tudta, egészen addig, amíg meg nem érkezett.
Azt javaslom, amikor Grecsót olvasol, tedd félre a valóságot, a logikát, az egyszerűséget. Nyisd meg a lelked, és érezz. Érezd, amit ír, s próbáld látni azt, ami a sorok mögött bújik meg. Grecsó Krisztián mesél. Nem feltétlen valósághű eszközökkel érzékeltet, át kell vágni azon a bozótoson, ami az ő elméjében terem. Mert a mi elmékben is ugyanez a bozótos burjánzik: féktelenül, nyíratlanul, átláthatatlan gacsok tengerével. Túl kell jutni rajta, meg kell lépni a buta lépéseket is, hogy a bozótból virágoskert, de legalább egy kevésbé kócos bogáncsos-pitypangos legyen. Mindenért megdolgozunk. Ez hát az élet. A beavatódás a tánciskolában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése