"Idővel sok minden elmúlt, tönkrement és szertefoszlott vagy, optimistábban nézve, módosult és megváltozott. Egy dolog azonban, úgy tűnt, megmaradt, sőt erősödött is: az oltalmazó családi kötelék – te meg a házastársad, ti egy csapat vagytok."
Amennyiben igaz az, hogy Harlan Cobennek ez az egyik leggyengébb műve, akkor Cobent érdemes olvasni, mert a "gyenge" alkotása is észbontóan izgalmas! A Jaffa Kiadó idén tavasszal újra megörvendeztetett bennünket a híres krimiíró ezen regényével, feltehetően a könyv alapján készült, februárban útjára indult Netflix sorozat apropóján.
Harlan Coben: Az idegen c. regénye érdekfeszítő, sötét, titkokkal és aljassággal teli történet, a mai modern, énközpontú világunk súlyos, ám tökéletes korrajza. Abból indulunk ki, hogy az emberek hazudnak. Mindenki hazudik. Az okok tulajdonképpen mellékesek, a hazugság hosszú távon nem fizetődhet ki. Ahogy azt is jobb, ha megfontolja az ember, ki mellett áll ki.
A koncepció az író csavaros észjárását dícséri, ahogy a végkifejlet is, ami nem feltétlen örömteli, ám sokféle konklúzió levonására készteti az olvasót. Azt gondolom, hogy az idézet, amivel a bejegyzésemet kezdtem, sok mindent elárul arról, én mit tartottam a legfontosabbnak a történet egészét, és a végeredményt is figyelembe véve. A társad az első. Ha nem az első, ha nem az egyetlen, az egész mehet a levesbe, és sajnos megy is, így, vagy úgy. Nagyon nem mindegy, kivel kötöd össze az életed, és miért. Nagyon nem mindegy, hogy az árulás, illetve a bizalom mennyire része az életeteknek. Az őszintétlenség, a titkolózás, a csalás sokféleképpen teheti tönkre egy család életét, egy amúgy jól működő házasságot. Amint a bizalom megtörik, tulajdonképpen mindennek vége, még akkor is, ha a látszat mást mutat.
Puffogatathatnék még dilettáns közhelyeket a lojalitás fontosságáról egy párkapcsolatban, de azt hiszem, de azt hiszem, az felesleges szócséplés volna. Természetesen a történetben van egy központi figura, akin keresztül feltárul előttünk az egész szövevényes eseménysorozat. Egy házaspárt övező rejtélyből bontakozik ki valami olyan összetett, és kiszámíthatatlan történet, amelyre egyébként valószínűleg nem számítunk egy ilyen alapvetően sablonos kezdet után. A feleség titokzatos eltűnése, a férj először óvatos, majd egyre elszántabb kutatása eltűnt neje után jól bevált séma, ismerős minden krimiben, thrillerben jártas olvasónak. Ám ne tévesszen meg senkit az egyszerű felütés, mert később bizony meglepő dolgokkal szembesülünk. Felbukkannak mások is, megfigyelhetjük, ők hogyan reagálnak arra, amikor szembesítik őket olyan igazságokkal, amik alapjában véve rengetik meg az életük stabilnak hitt fundamentumát. Ki így, ki úgy veszi tudomásul, miféle hamisságban él, milyen tévhitekbe ringatják őket szeretteik, férjük, feleségük, vagy akár gyermekeik. S minden hamisságnak súlyos ára van egy ilyen regényben. A valóságban talán ez nem törvényszerű, az ember sokszor haláláig képes homokba dugni a fejét, és leélni egy hazug életet csak azért, hogy a látszatot fenntartsa, mert az mindenekfelett kényelmesebb, mint a szembenézés, újrakezdés, tisztázás.
A fikció azonban nem ilyen. A fikció során az író sokszor elmegy a végletekig, s viszi magával az olvasót is. Így is kell tennie, hiszen másként nem éri meg az utazás. Nem tanít. Nem mutat rá semmire. Néha neki kell menni a falnak, hogy valaki felébredjen. Azon kívül, hogy a történet halad egyik irányból a másikba, kell, hogy legyen valami belső értéke, valami érdemi mondanivalója, valami lényegi vonala, melyben bizonyos morálok mellett kitart. Harlan Coben Az idegen c. regényében olyan problémákra világít rá, melyek mindannyiunk életében jelen vannak, amellyel mindannyiunknak meg kell küzdenünk mindennapjaink során. A bizalom sérülékenysége, a szeretet hatalma, az önként vállalt vakság, a másik elveszétésétől való félelem által generált hazugságok kusza hálója. Mi nők, mindenre képesek vagyunk, hogy megtartsuk a férfit, akit kiválasztottunk, sokszor mérhetetlen butaságokra is. S ami a legmegdöbbentőbb, hogy minden szeretetünk, és az együtt töltött hosszú évek ellenére valójában nem is ismerjük igazán a társunkat. Ismét: nem akarok naiv, ostoba frázisokat lövöldözni végszóként. Az ember csak ember, hibás, irracionális tévképzetekkel teli, önbizalomhiányos és gyanakvó. Így van ez jól, el kell fogadni, ami megváltoztathatatlan. Ám az, hogy a kapcsolatunk valakivel mennyire stabil, a nehéz időszakokban mutatkozik meg, az extrém körülmények között. Itt rejlik a lényeg: a bajban ismerkszik meg a valódi társ, amikor mindenki tudja, mi a dolga, és teszi is azt, mindenáron, bármilyen körülmények között. A tragédiákban mutatkozik meg legtisztábban az aljasság, de a hűség, és az összetartás is. Alakuljon bárhogy, a hazugságok idővel mindig lelepleződnek, és megmarad a puszta, pőre valóság, amit vagy szeretünk, vagy nem. Igyekezni kell, hogy az ember a legjobbat hozza ki magából, mert nem mindegy, hogyan ítéltetünk meg végül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése