"Ez mindennél jobban elszomorít bennünket, hogy a gyermektelen és az anya egyenértékű, de ennek így kell lennie – hogy pontos ekvivalencia és egyenlőség áll fenn, egyenlők az ürességben és egyenlők a teltségben, egyenlők a tapasztalatok terén és egyenlők az elveszett tapasztalatok terén, egyik út sem jobb és egyik út sem rosszabb, egyik sem ijesztőbb vagy kevésbé rémülettel teli."
Sheila Heti: Változások könyve. Ez a könyv nem az, aminek látszik. Hozzáteszem, már a magyar cím is megtévesztő, hiszen eredeti nyelven Motherhood (Anyaság) címmel jelent meg. A borító azt hirdeti: "A feminista próza provokatív, ötletes és tündöklő ékköve..." Cecelia Ahern: Üvöltés c. novellás kötetéből kiindulva (amely valóban a feminista próza tündöklő ékköve), azonnal megkaparintottam ezt is, bedőlvén a borítón feltüntetett ígéretnek. Sajnálom, hogy el kell mondjam, de én itt nem találtam semmilyen briliánst. A sorok között csupán egy harmincas évei vége felé közeledő, depressziós, önbizalomhiányban szenvedő nő gondolatait találtam, aki egész egyszerűen túl sokat foglalkozik saját magával. Nem a gyerekvállalás dilemmájával, nem az alkotással, nem az élet nagy kérdéseivel: önmagával. Ez a könyv egy szimpla önigazolás. Háromszázhét szellős oldal arról, amit egy egyszerű mondatban is ki lehetett volna fejezni: "Nem akarok gyereket."
Persze, elismerem, ez egy merész mondat egy nő szájából. A közfelfogást tekintve talán az egyik legmerészebb, de őszintén, mélyen magunkba nézve, kinek mi köze van hozzá, hogy mit vagy mit nem kezdek a testemmel? Amíg mást nem bántok a választott életmódommal, kinek tartozom elszámolással a döntéseimet illetően? Tényleg ennyit kell ezen hányódni? Tényleg ennyire megvisel más nőket a saját döntésük? Nem mondom, hogy a társadalom nem enged meg sokat magának a tagjaival szemben, hiszen magam is tapasztalom, milyen tapintatlan kérdéseket képesek vadidegenek feltenni. Olyan kérdéseket, amik egyrészt udvariatlanok, másrészt a válasz senkire nem tartozik. "Miért vagy egyedül?" Mikor mész már férjhez? Mikor szülsz gyereket? Mennyit keresel? Jobb munka nem akadt?" Mind, mind olyan kérdések, amelyeket nem illik feltenni. Normális, morálisan rendben működő, önmagával elégedett egyének közösségében ilyen kérdőmondatok nem fordulhatnak elő az én olvasatomban. Magamból indulok ki. Nincs pofám megkérdezni, teszem azt, egy harmincas évei közepén járó, egyedül élő nőt, mikor akar már férjhez menni, hiszen ketyeg a biológiai órája. A válasz - legyen bármilyen is - nem az én dolgom, és amennyiben önhibáján kívül maradt pártában, és mindettől ő szenved, miért bántsam meg feleslegesen, miért dörgöljem még én is az orra alá a nyomorát, amivel egyébként tökéletesen tisztában van? Egyáltalán nem szabadna ilyen kényelmetlen, sőt: fájdalmas helyzetbe hoznunk egy másik emberi lényt. Soha.
Manapság a világ működése arra sarkall mindenkit, hogy kirakatba tegye az életét. Történjen velünk bármi, beszámolunk róla az interneten, így vagy úgy. A privát szréfánk ilyen egyértelmű megszűnésével - amit egyébként önként és dalolva vállaltunk mind - , nagyon sokszor már jogunk sincs felróni ezeket a kérdéseket. Mi magunk tesszük közszemlére minden küzdelmünket, sikerest és sikertelent egyaránt, apró-cseprőt és jelentőst ugyanúgy. Sheila Heti erre az iszonyú intim önvallomásra és önigazolásra nem a világhálót használja, hanem könyv formájában juttatja el hozzánk. Hozzám is. Engem, aki a magánéletemet tekintve inkább vagyok privát, mint nem, mélységesen zavarba hozott ez a könyv. Hogy ilyen mélységekben meg kellett ismernem egy másik ember zavaros lelki világát. Oldalakon keresztül arról ír, mennyire nem akar gyereket és közben azon töpreng, hogy mégis vállalnia kellene, hogy ne ítéljék el. Hogy lehetett volna gyermeke, de nem akart, az tökéletesen az ő dolga. Én még azt sem mondom, hogy ezzel bántaná azokat, akik a világon mindennél jobban szeretnének, de nem lehet nekik. Arról nem ő tehet, hogy másnak nem lehet, ő meg nem akar. Ez színtiszta genetika, biológia. Abból kell kiindulni, hogy nem vagyunk egyformák, és soha nem is leszünk. Ám azt tökéletes pazarlásnak érzem, hogy éveket töltött azzal az életéből, hogy ezen a témán rágódjon-szenvedjen, miközben a választ már jóval azelőtt tudta, mielőtt belevágott ennek a könyvnek a megírásába. Akármi mást írhatott volna, és szinte akármi más jobb lett volna ennél. Főleg, mert a végkicsengés keserves: antidepresszánsokhoz folyamodik, hogy ne utálja magát azért a döntésért, amit kétségbe vonhatatlanul joga volt meghozni. Számomra végtelenül szomorú a tudat, hogy tényleg senki nem akadt a környezetében, aki kerek-perec közölte volna vele, joga van nem szülni. Pont. Ezt a világot éljük. Ezt teszi velünk a kor szelleme, a közítélet (közutálat), a "nép nyelve". Ennél pedig nincs elkeserítőbb számomra. Egy ragyogó elme ragyogó gondolatait akartam olvasni, ehhez képest egy önmagában teljességel bizonytalan, elvárásokkal megnyomorított nőtársam kálváriáját kísérhettem végig.
A kötet vezérgondolata tökéletesen kifejező arra, ami ezen lapokon lezajlott. Gyönyörű gondolat, persze: "Ekkor a küzdelmem helyét Anyaságnak neveztem el, mert itt láttam szemtől szembe Istent, mégis életben maradtam." Shelia Heti önmagával, és a társadalommal vívott harcát végül megnyerte. Bár inkább mondanám ezt megúszásnak, mint valódi győzelemnek, hiszen sosem állt ki valójában az önnön igazáért, inkább töprengéssel elsunnyogta a "termékeny" éveket. Mennyivel boldogabb, vagy felszabadítóbb sorokat írhatott volna, ha nem kellett volna hosszú időn át szégyenkeznie azért, amit érez, azért, ami, és aki ő valójában. Sokunkkal van ez így. Számomra ez a történet nem az anyaságról való elmélkedésről szól, hanem arról a szégyenteljes társadalmi jelenségről, amit úgy hívunk, hogy közszáj, hanyagabbul fogalmazva: vélemény. Mindenkinek van, de senkinek nem szabadna ráerőltetni a sajátját a másik emberre. A szabadság tökéletes hiányáról szól Sheila Heti. Arról, hogy ha kicsit is különbözöl a tömegtől, nem lehetsz az, aki vagy. Lelkiismeretfurdalás, számonkérés és elítéltetés nélkül legalábbis biztosan nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése