"...tárgyilagosan tekintve nem áll azon férfiak sorában, akiknek faliposzteren a helye. De okos, erős, és valószínűleg mindent tud, ami egy szeretetteljes élethez fontos. {...} Furcsa, hogy az ilyen jó, nagyszerű embereket nem szeretik sokkal jobban. Túlságosan álcázza őket a kinézetük, és senki nem veszi észre, hogy a lelkük, a lényük, az elveik mennyire készen állnak a szeretetre és jóságra?"
Maradok ennél a gondolatsornál. Maradnom kell ennél a vezérgondolatnál, melyben megtaláltam önmagam, melyben felismertem a saját arcom, másként nagyon-nagyon haragos leszek. Nina George Levendulaszobája (2014, Maxim) rendkívül egyedi, minden tekintetben, ez nem tudom tőle elvitatni. Nagyon ért a hangulatteremtéshez, és ezerfélét fel tud sorakoztatni belőlük, akár egyik sorról a másikra érve. Varázslatos, mennyei, ízletes, illatos, tűnékeny, ragyogó. Ám az a leplezetlen, szertelen "franciaság", amibe az első oldalakon beleszerettem, hamar észrevehetően erőltetetté válik, és a mondatok máza megreped, előlép az írók egyik réme: a túlírtság. Ez a regény sallangokkal van tele. Érzelmileg, dramaturgiailag, mondatszerkezetileg: mindenhogyan.
Sokan rajongnak érte. Sajnos nekem inkább vegyesek az érzéseim. Megszerettem karaktereket, egyedi, széplelkű mellékszereplőket, akik felbukkantak, kiemelkedővé tettek pár oldalt, aztán tovább suhantak kecsesen. Sokszor élveztem az utazást lefelé a folyón, délnek. Franciaország eme tájai számomra nem teljesen ismeretlenek, így ez a hangulat, életérzés, borzas-szép, életerős vidék megszólította a szívemet. Nem egészen elveszett regény ez, de nem tudom fenntartás nélkül szeretni. A történet vége felé egész egyszerűen csak csalódott, és haragos voltam, mert akárhonnan néztem, akárhányszor jártam körbe, akármilyen mélyre néztem a saját lélekgödrömbe, mindig csak ugyanoda értem vissza: a főhős egész egyszerűen elpazarolt 26 teljes évet a tökéletes, gigászi, világító nagy semmire. Egy felfújt lufira, egy hamis eszményképre, egy elképzelt nem-is-szerelemre. A drága-szép idejéből ilyen sok évet csak úgy kidobott, vissza se nézve, nem is bánva, bele se gondolva! Ki hívja ezt szerelemnek? Keserűség, bánat, elengedni nem tudás, makacs önsajnálat, dac, düh - de nem szerelem. Talán soha nem is volt az, egyikük részéről sem. Ami pedig a legborzasztóbb, hogy ennek az illúziónak az árnyékába, a romjai közé kényszeríti új társát is, és építi fel az új életét, mintha bizony ez lehetséges lenne.
Egyszerűen csak ülök itt, írom ezt a bejegyzést, és nem értem ezt a történetet. Sem a szereplőket, sem az írónőt. Mit akart mondani? Miről akart beszélni valójában? Próbálom máshonnan nézni, lassan már fejre állok. Netalán azt akarta üzenni nekünk, olvasóknak, hogy az élet értékes, és sose engedjük, hogy magunkat lehorgonyozva végignézzük, ahogy elsuhan mellettünk? Minden jóindulatom, szép reményem ebben a hitben van ezt a regényt illetően. Ha nem ez a valódi mögöttes tartalma, abban az esetben ennek a 336 oldalnak az égvilágon semmi értelme. Akkor csak egy hatásvadász, túlékesített és túlértékelt iromány, amelybe mindenki előszeretettel belemagyaráz bármit, ami nincs is ott. Ami engem illet, számomra zavaró volt olykor a stílus, túl sok volt a sírás, a dráma (sok hűhó semmiért, valójában), és sok olyan érzelmet akart belepréselni George a történetbe, aminek semmi helye nem volt. Többnyire ez az oka annak, hogy nem tisztázottak előttem az alkotói szándékai. Magyarázta és magyarázta a szereplői bizonyítványát, néha önmagának ellentmondva, pláne Manonét, de valljuk be, a valóságban nem szeretnénk egy Manon típusú nőt. Mi szeretnivaló, mi szimpatikus van benne? Nem akarok ilyen szigorú lenni a Levendulaszobával, mert helyenként nagyon is szerettem. Voltak gondolatai, amik őszintén megérintettek. Megtaláltam benne önmagam: Samy képében. Azon kívül remek ötletek sorjáztak benne, rengeteg kiaknázatlan és kiaknázott lehetőség. Mondjuk inkább úgy, hogy majdnem jó volt ez. Van benne potenciál, de sokat kellett volna ebből faragni kiadás előtt. Nem ártott volna letisztítani, megpucolni, a cicomákat kissé megkurtítani.
Talán csak nagyon rosszkor talált meg engem ez a könyv. Cunningham prózai, egyszerű valódisága után nem szabadott volna egy ilyen erősen női regénybe fognom. Vagy talán csak túlságosan emlékeztetett ez engem a saját elpocsékolt éveimre, a saját börtönömre, a saját önbüntetésemre. Elvégre mindannyiunknak van egy ilyen korszakunk, csak nem mindegy, hogy meddig tart, és hogy mit áldozunk fel a fontos dolgok közül ez alatt az idő alatt. Azzal ugyanis nem vádolhatom George-ot, hogy semmit sem tud a szerelemről. Mert dehogynem tud! Talán többet is, mint sejti, és ezeket a szavakat, elejtett gondolatmorzsákat mind Samy szájába adta, zömével. És még valamit kimondott, ami végtelenül igaz, végtelenül boldogító, és felemelő. Hagy zárjam ezzel a soraimat, hogy mentsem, ami menthető, és mert ez a szemenszedett igazság, lássuk be:
" Az olvasás szemtelenné tesz."
Ezt a könyvet nem tudtam végig olvasni, egyszerűen nem kötött le.
VálaszTörlés