"Ez úgy, ahogy van, szemérmetlen, és ellenkezik a bűnnek megfelelő büntetés és a vak igazságszolgáltatás amerikai alapelvével. Szemérmetlen, és megmutatja a szélsőségesen megengedő szabad véleménnyilvánítás hitványságát. Szemérmetlen, és megmutatja, mekkora szükség volna az egész országra kiterjedő hatályú törvényt hozni a halálbüntetésről."
James Ellroy: Gyilkos az úton c. regényének lényegét összefoglalni ennél az idézetnél jobban semmivel sem lehetne. A Jaffa Kiadó ezen újdonsága egy, illetve rögtön két sorozatgyilkos beteg elméjébe enged betekintést nyerni. A történet fókusza jóformán gombostűfejnyi. Jellemzője, hogy száraz és tömör, bár nem annyira feszes, mint vártam. Szélsőséges érzelmeket nem vált ki, már csak stílusát tekintve sem, a téma és az előadásmód ellenben végig nyomaszt, és valamiképpen el is idegenít.
Ellroy központi hőse egy sokszoros sorozatgyilkos, abból a szenvtelen, furcsa, csendes fajtából, amelyik feltétlen belefagyasztja a vért az emberbe, már csak azért is, mert olyan kevéssé emberi. Empátiának, együttérzésnek, megbánásnak ugyanis a legkisebb jelét sem mutatja. Bűneire visszatekintvén többnyire nagyon tárgyilagos, a puszta tények közlésével tökéletesen megelégszik. Nem próbálja magyarázni tetteit. Magát mentegetni pedig végképp nem igyekszik.
Kifejezetten tetszett, hogy a korszak, amelyben az író elhelyezte gyilkosát, konkrét és meghatározott, ezáltal valósághű keretetet adott a történetnek. Azon kívül a Manson család ilyen típusú, érintőleges, laza bevonása szerintem nagyon karakteres ötlet volt. Charles Manson kultuszának szándékos, mondhatni tudatos rombolása azzal, ahogyan a hirhedt szektavezért a börtönben egy bolond, zavaros tekintetű, szánalmas roncsként ábrázolta, mindenképpen figyelemre méltó.
Sokan hasonlítják ezt a regényt Bret Easton Ellis hátborzongató klasszikusához, az Amerikai psycho c. műhöz. Azt meg kell jegyeznem, hogy ez a kötet jó pár évvel korábban született, és jóval kevéssé grafikus, már ami az öncélú erőszak-ábrázolást illeti. Ellroy elegánsan egészen máshová helyezi a hangsúlyt, kevéssé vontatott, nem vonultat fel annyi lényegtelen, érdektelen információt, az ő gyilkosa egy hajszálnyival talán felfoghatóbb, közelibb, de minden kétséget kizáróan jóval kevéssé zavaros az olvasó számára. Pontosan ebben rejlik a fogvacogtató "szépsége", hogy a főhőst csak egy hajszál választja el attól, hogy meg lehessen érteni, és tetteinek kifacsart miértjére választ találjunk. Az alapvető kérdés az, hogy a várva várt megfejtéstől megfoszt-e bennünket Ellroy, avagy sem. Attól függ, honnan nézzük. Ha úgy tetszik, kapunk választ a kérdéseinkre, ha úgy tetszik, lópikulát kapunk szép nagy, színes kalapban, nem feleletet.
Ellroy világhírű, jellegzetesen tömör, tényekre szorítkozó fogalmazásmódja itt még magához képest terjengős, meg-megengedi magának a kalandozást. Szereplőinek ábrázolásába mélyen belemegy, ha felszínesnek érezzük a karaktereket az azért van, mert élethűen megrajzolt, mezei pszichopaták mind a ketten. Pengeéles logikájuk, gondolatmenetük fájdalmasan tiszta, kétségtelen. A megértés és a sajnálat, tehát a feloldozás mindenki számára elmarad. Eme regény olvasatában a gonosz önmagának, önmagáért egyszerűen csak létezik, és létére nem találunk elfogadható magyarázatot. Van, és kész. Megdöbbentő, félelmetes, hátborzongató történet ez az eredendően embertelenről. Arról, aminek létezését öröktől fogva tagadjuk. Arról, amire a kezdetektől fogva igyekszünk válaszokat alkotni, és kutatjuk az okát folyton-folyvást. Kétségbeesetten keressük a megoldást, hogy csak egyetlen egy indokot találjunk, amely megérthetővé teszi számunkra, miért követnek el emberek bestiális kegyetlenségeket mások ellen. Mert hogy az ember már csak olyan, hogy semmitől nem retteg jobban, mint attól, amit nem ismer, amire nincs egyértelmű válasza. És én? "Mit tudtam meg? Semmit, azon kívül, hogy ami van, az van, és a gonosz létezik."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése