Tiszta lappal a világban

„A boldogság, mint tudja, vándorünnep.” Ó, Ernest! Már el is felejtettem, mennyire nem ismerted a nőket. Akkor írtál rólunk a legszebben, mikor hiányunk fájt, amikor magasztos távolságtartással csodáltad mindazt, amit értetek teszünk. Olyan szépen tudtad mondani, milyen magányos vadak vagytok nélkülünk. A folyón át a fák közé című írást talán számadásnak szántad, és szerelmi vallomásnak. Mibe, kibe voltál szerelmes, drága kedves íróm, te macsó férfiember? Egy álomképbe, bizonnyal. Egy szelíd, szépséges, angyalian naiv, töredelmesen alázatos tüneménybe. Aki vénségedben, harcokban érlelt durva lelkedben is talált még valami szerethetőt. Az alapötlet nem formabontó, de mindenképpen érdekes lehetőségeket vet fel, melyeket Hemingway ezúttal nem aknázott ki. Elfecsérelte az értékes oldalakat csacska ömlengésre. Pedig tudott igazat mondani ebben a regényében is. Fel-felizzik a szöveg, és sima, szomorkás, belenyugvó hangulata igazán ringató. A végszó brutális közönye még talán szíven is üti ...

  „– Van az élők birodalma és a holtak birodalma, és a kettő közötti híd a szeretet… csak az jelent bármit is.” Dean Koontz történetei mindig kalandosak, és én rendkívül szórakoztatónak találom őket. A tudományos-fantasztikus elemek mellett sosem nélkülözik az érzelmeket, ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal egy igazi szerelmes regényt tartok a kezemben. A másik Emily egy mindent elsöprő szerelem meséje. Miközben a főhős tíz évvel korábban eltűnt kedvese sorsát igyekszik felderíteni, felfoghatatlan rejtélyekkel szembesül és rendkívüli események szemtanújává válik. Feltárul előtte a nem is olyan távoli jövő: a háborúk, és a kegyetlenkedések, melyek a tudomány és a fejlődés nyomán borítják el világunkat. A cselekmény ezúttal kevésbé pörgős, mert a főszereplő erkölcsi és érzelmi vívódása szokatlanul hangsúlyos szerepet kap. Ez sajnos többszöri ismétléshez vezet, és az elbeszélés amúgy érdekfeszítő fonala újra meg újra önmagába csavarodik. Ettől eltekintve még mind...

„Ezt kellene megfejteni. Hogyan lehet az illatnak színe, a szagnak látványa, a színnek zamata, az aromának olyan ereje, amely óriási lendülettel hozza elő a múltat, ránt vissza az időben, és idéz fel tűpontosan felvillanó emlékeket.” Ó, igen, ezt kellene megfejteni. Hogy mennyi mindent szabadít fel az emberben Rubin Eszter ezzel a gasztroerotikus utazással, amire az új könyvében invitál minket. A sütés fortélyairól még bőven van mit tanulnom, de a főzés már egyre inkább érzésből jön. Szeretek új recepteket, új ízeket kipróbálni. Az alapfűszereken kívül nálam mindig van itthon gyömbér, fahéj, kardamom, szerecsendió. Egy kicsi ebből, egy kicsi abból, csak a bolondítás kedvéért. A Mit esztek ti otthon, mannát? című könyv azonban nem csupán csodálatos képekkel és fantasztikus receptekkel szolgál nekünk. Történeteket mesél a múltról és jelenről, a családi és szerelmi kapcsolatok minden színéről, fonákjáról, és bemutatja egy egész nemzet kultúráját. A zsidóság nem mindössze vallásként jele...

„De Isten akarata volt, hogy itt érjenek partot – emlékezteti magát, miközben üvölt a szél, és a hullámok csapkodják a sziklákat. Szándékosan lettek számkivetettek, saját döntésük nyomán maradtak a lakatlan szigeten, boldogan zárták magukat börtönbe ott, ahová ember nem ér el.” Döcögősen indul, hol pöfög, hol rohan, se ritmusa, se íve nem látszik az első oldalakon. Ám hamarosan olyan lélektani ösvényre léptet rá minket, ami hihetetlenül hátborzongató, elgondolkodtató, és megrendítő. Emma Donoghue rövidkének mondható regényében a pusztító vakhit, és a túlzásba vitt aszkézis tragikus következményeit mutatja be. A főszereplő három ír szerzetes, akik egy lakatlan szigeten vernek tanyát, hogy a világtól elzárva éljenek Isten legnagyobb dicsőségére. A tengeri madarak által uralt kopár sziklán azonban az élet nem könnyű, és a szereplők hamarosan szembesülnek is a boldogulás nehézségeivel. Vezetőjük kíméletlen bigottsága csak ront amúgy is kilátástalan helyzetükön, és feszültséget szül között...

„A látható dolgok mindig a láthatatlanokat emelik ki, a felszínben nem az az érdekes, amit megmutat, hanem amit elrejt.” Se szeri, se száma a második világháborúról szóló történelmi fikcióknak, memoároknak, dokumentum könyveknek. A téma olyan gazdag, hogy cirka nyolcvan év elmúltával is van még miből meríteni a szemfüles szerzőknek. Meg Waite Clayton alapos utánajárást követően laza pórázra engedi szépséges fantáziáját, és így alkotja meg valós történelmi személyeken, eseményeken, tényeken alapuló izgalmas regényeit. A párizsi postamesternő a legújabb munkája, amely mindenképpen figyelemre, olvasásra érdemes. Egy bátor amerikai fiatalasszony arra teszi fel az életét, hogy segítsen a hitleri rezsim üldözöttjein. Eleinte pénzzel támogatja a Rendkívüli Mentőbizottság munkáját, majd hamarosan maga is üzeneteket közvetítve rója Párizs utcáit. Végül vakmerően, saját testi épségével nem törődve veti magát az események sűrűjébe egy kislány és annak özvegyen maradt édesapja érdekében. Clayton...

„Abból, hogy a sivatagban vándorolsz, még nem következik, hogy létezik is az ígéret földje.” Szeretem azokat a könyveket, amelyek közelebb hozzák hozzám az írójukat. Kitárul egy ajtó, másként, mint addig, és utána egy kicsit jobban érted, talán kicsit jobban is szereted. Mindenesetre mindig érdekes látni, honnan indult egy világhírű, zseniális író. A magány feltalálása önéletrajzi ihletésű esszéregény, Paul Auster egyik legkorábbi munkája. Édesapja váratlan halála indította el benne ezt a gyönyörű, gazdag, irodalmi utalásokkal és idézetekkel teletűzdelt, filozofikus gondolatfolyamot. A kötet két részre oszlik. Az elsőben Auster tévedhetetlen, ügyes, szerető kézzel megfesti előttünk elhunyt apja portréját, akit mindig távolinak, különcnek érzett. Egyúttal, az átfogóbb kép érdekében feltárja előttünk nagyszüleinek tragikus, hátborzongató történetét is, amely bizarr módon izgalmas olvasmány. A múlt darabjai furcsa mozaikká állnak össze bennünk. Megdöbben az ember, mi bukkanhat elő a mé...

„Csak ül ott az ágyon. Nincs együtt a többiekkel. Most csak egyedül van, önmagával.” Hemingway novellái szűkszavú, időtlen pusztaságok. Szinte hallani, ahogy egy ördögszekér átgörög ezen a lekopaszított, csontra szikkadt tájon. Színtelen, tömör mondatainak felszínén hanyag fásultság időz, ám a távolban a férfilélek vonulatainak körvonala rajzolódik ki előttünk. A Férfiak nők nélkül a torreádorok, katonák, bokszolók világába kalauzol minket, ahol az erőszak és az alkohol szinte elengedhetetlen hozzátevő. Ebben a nagyon maszkulin szférában tematikája mégis ezerfelé ágazik: halál, szerelem, abortusz, homoszexualitás, drogfüggőség, a természet szépsége iránt érzett feltétlen csodálat. A történetek közül kettő került igazán közel hozzám, más-más okból. Az Alpesi idill felkavaró morbiditással taglalja a gyász témáját. Engem elborzasztott, ugyanakkor mélyen elgondolkodtatott az, ahogyan a teljes elszigeteltségben élő férfi megélte felesége váratlan halálát. A Ma péntek van című novella ez...