Tiszta lappal a világban

„A látható dolgok mindig a láthatatlanokat emelik ki, a felszínben nem az az érdekes, amit megmutat, hanem amit elrejt.” Se szeri, se száma a második világháborúról szóló történelmi fikcióknak, memoároknak, dokumentum könyveknek. A téma olyan gazdag, hogy cirka nyolcvan év elmúltával is van még miből meríteni a szemfüles szerzőknek. Meg Waite Clayton alapos utánajárást követően laza pórázra engedi szépséges fantáziáját, és így alkotja meg valós történelmi személyeken, eseményeken, tényeken alapuló izgalmas regényeit. A párizsi postamesternő a legújabb munkája, amely mindenképpen figyelemre, olvasásra érdemes. Egy bátor amerikai fiatalasszony arra teszi fel az életét, hogy segítsen a hitleri rezsim üldözöttjein. Eleinte pénzzel támogatja a Rendkívüli Mentőbizottság munkáját, majd hamarosan maga is üzeneteket közvetítve rója Párizs utcáit. Végül vakmerően, saját testi épségével nem törődve veti magát az események sűrűjébe egy kislány és annak özvegyen maradt édesapja érdekében. Clayton...

„Abból, hogy a sivatagban vándorolsz, még nem következik, hogy létezik is az ígéret földje.” Szeretem azokat a könyveket, amelyek közelebb hozzák hozzám az írójukat. Kitárul egy ajtó, másként, mint addig, és utána egy kicsit jobban érted, talán kicsit jobban is szereted. Mindenesetre mindig érdekes látni, honnan indult egy világhírű, zseniális író. A magány feltalálása önéletrajzi ihletésű esszéregény, Paul Auster egyik legkorábbi munkája. Édesapja váratlan halála indította el benne ezt a gyönyörű, gazdag, irodalmi utalásokkal és idézetekkel teletűzdelt, filozofikus gondolatfolyamot. A kötet két részre oszlik. Az elsőben Auster tévedhetetlen, ügyes, szerető kézzel megfesti előttünk elhunyt apja portréját, akit mindig távolinak, különcnek érzett. Egyúttal, az átfogóbb kép érdekében feltárja előttünk nagyszüleinek tragikus, hátborzongató történetét is, amely bizarr módon izgalmas olvasmány. A múlt darabjai furcsa mozaikká állnak össze bennünk. Megdöbben az ember, mi bukkanhat elő a mé...

„Csak ül ott az ágyon. Nincs együtt a többiekkel. Most csak egyedül van, önmagával.” Hemingway novellái szűkszavú, időtlen pusztaságok. Szinte hallani, ahogy egy ördögszekér átgörög ezen a lekopaszított, csontra szikkadt tájon. Színtelen, tömör mondatainak felszínén hanyag fásultság időz, ám a távolban a férfilélek vonulatainak körvonala rajzolódik ki előttünk. A Férfiak nők nélkül a torreádorok, katonák, bokszolók világába kalauzol minket, ahol az erőszak és az alkohol szinte elengedhetetlen hozzátevő. Ebben a nagyon maszkulin szférában tematikája mégis ezerfelé ágazik: halál, szerelem, abortusz, homoszexualitás, drogfüggőség, a természet szépsége iránt érzett feltétlen csodálat. A történetek közül kettő került igazán közel hozzám, más-más okból. Az Alpesi idill felkavaró morbiditással taglalja a gyász témáját. Engem elborzasztott, ugyanakkor mélyen elgondolkodtatott az, ahogyan a teljes elszigeteltségben élő férfi megélte felesége váratlan halálát. A Ma péntek van című novella ez...

„- […] Ön egy szellem lesz, megfoghatatlan, az ellenség örökös rémálma. Háborúja nélkülözni fog minden dicsőséget.” Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára felettese Hiroo Onodát 1944 decemberében. A parancs jóslat és átok volt egyaránt, mely a japán katona elkövetkező harminc évét könyörtelenül meghatározta. Ennyi időt töltött ugyanis Lubang esős dzsungelében maroknyi csapatával, és kitartóan harcolt hazájáért egy réges-régen elvesztett háborúban. Valójában nagyon szomorú történet az övé, ugyanakkor lenyűgöző és felemelő is. A Dereng a világ kitűnő stílusú, érzékletes írás. Rövidsége ellenére, vagy talán éppen azért, egészen rendkívüli és eredeti. Werner Herzog pergő, filmszerű, nagyléptékű vágásokkal tagolja a szöveget, melynek érzékszervekre ható gazdag ábrázolásmódja felkavaró, átütő erejű és élethű. Azonnal átérezzük ezt a fojtogató magányt és kilátástalanságot. Onoda, a megfoghatatlan szellem a kisregény lapjain sem válik valóságosabbá. Gondolatai, érzelmei az őserdő buja, fullas...

„- Az a munkám, hogy igazam legyen. Mindig. És ha valaha tévedek, minden forrást és lehetőséget fel kell használnom, hogy a valóságot a hibámhoz igazítsam, és az megszűnjön hiba lenni. ” Ha van valami igazán képlékeny az emberi világban, akkor az a valóság, illetve annak érzékelése. Mindannyiunknak mást jelent egy kép, egy mondat, egy esemény. Néha kicsit helyre is pofozzuk a dolgokat. Azt meséljük ugyan, ami történt, de a felhang, vagy egy-két óvatos utalás máris más színben tünteti fel az egészet. Olykor ennek tudatában sem vagyunk, de így működünk mind. Hernán Díaz erre az alapvető hajlamunkra építi fel regényét, méghozzá nagyon okosan. A Bizalom a valósághajlítás tökéletes mintapéldája. Négy különböző nézőpont, négy különböző elbeszélő mód. A megközelítő igazság pedig valahol ezek keresztmetszetében található. A stílus meglepően tárgyilagos és tömör, bár nem száraz, és korántsem unalmas. Azt a képzetet kelti, mintha kizárólag a tényekre támaszkodna, felesleges körök nélkül. Ám, a...

 „De óvatosnak kell lenni, a dagály gyorsan jön. És valahányszor vihar van, újabb és újabb sziklák omlanak le. Hamarosan belecsúszik a tengerbe ez az egész.” Muszáj azzal kezdenem, hogy én szeretem Paula Hawkins t, és úgy örültem ennek a kisregénynek, mint a kisgyerek, ha megkerül a mosásból a szundimackója. Két szuszra olvastam el. Lefekvéskor belevetettem magam, aztán hajnalban, mikor kinyílt a szemem, azonnal nyúltam utána, hogy befejezzem. Vakfolt – a cím a szövegben elnyeri a maga zseniális értelmét. Imádom ezért Hawkinst, az ilyesmi nagyon megy neki. A stílusjegyek félreismerhetetlenek. Izgalmas, komor és átható a hangulata. Az omladozó sziklákon álló, elhagyatott, leharcolt tengerparti ház megjelenik a képzeletünkben, és libabőrt idéz elő. A sztori nagyon olvastatja magát, megvan benne a lendület. Viszont ennyire rövid terjedelemben sajnos nem rajzolódnak ki azok a jellegzetes erősségek, amiket az írónő korábbi műveiben annyira szeretek. A jellemábrázolás, a lelki folyamatok...

„Ez a szép a sorsolásban, meg a veszély is egyben. A kiszámíthatatlanság.” Maros András legújabb regénye hamisítatlan nosztalgiavonat, ugyanakkor egy végtelenül egyszerű sodródástörténet. Egy huszonéves fiatalember ábrándjai, jövőjével kapcsolatos elképzelései megütköznek a kérlelhetetlen valósággal, és igen szórakoztató pályaválasztási tanácsadásban részesül az élettől, benne az esetlegesség minden kínjával és bohóságával. Öt szürreális, frusztrációval teli nap története a szépreményű, zavaros, édes ’90-es évek elején. A főhős olyan, mint a fehér golyó a biliárdasztalon. Ahogy ide-oda csapódik, úgy hullámzanak az elhatározásai is. Próbál asszimilálódni, belehelyezkedni a ráerőltetett szerepekbe, mintha mi sem volna természetesebb. Pedig egyre bizarabb szituációkba keveredik, és ezt felismeri, mi több, kikéri magának, csak éppen ereje nincs kilépni az ördögi körből. A regény egy pazar bohózat, humora a meghökkentő események láncolatában rejlik. A főszereplő mulyasága ellenére, v...