Tiszta lappal a világban

„Nem értenék, hogy az éjszaka minden idegent zaklatóvá, ragadozóvá változtat, olyanná, aki iránt egyszerre kell félelmet és megvetést érezni. Még most is a szorongás darázsfészke vagyok, a fájdalom nyílt sebe.” Amint újra és újra nekiülök megírni az értékelést, egyre nehezebb a dolgom. Közbejön a szelektív, a postás, a teregetés. Az agyam ellenáll, nem dolgozik velem. Flowers sem tette, egyébként. Bár így utólag visszagondolva, az írása sokkal jobbnak tűnik, mint ahogy olvasás közben azt megéltem. A szerző előző könyvét egyszerűen imádtam, és ezt muszáj kihangsúlyoznom, mert Flowers egyedi hangú, sötét, drámai és összetett gondolatvilága tökéletes táptalajt nyújt egy hátborzongató thrillernek. Tud atmoszférát teremteni, csalni, építkezni és istentelen nagyot odaverni. Ennek ellenére ezzel a regényével voltak problémáim. Jelentős szálak maradtak kidolgozatlanul, és jelentéktelenek kaptak felesleges oldalakat. A főhős dagonyázása minden bizonnyal dramaturgiai eszköznek indult, ám végered...

„Túl messzire mentem. Túl sokat elárultam neked. Azt mondod, őrült történet, amit egy őrült mesél.” Azokban az években, amikor Cohen kiadóknál kopogtatott, valóban ezt gondolhatták róla. Ami azt illeti, manapság is csak rétegirodalomnak neveznénk az alkotásait, mert elmúlt már a divatja annak, hogy felfedjük emberségünk szégyenletes jellemvonásait és dagonyázzunk bennük. Márpedig Cohen dagonyázik. Olyan ez a prózafüzér, mint a másnaposság; gyötrelmes, kínos és kicsit visszataszító. Lemegy a legmélyére, és onnan szól ki. Az igénytelen, lusta oldalunkról beszél, ami élvezettel nézi a trash t. Arról, amelyik beteges örömet talál mások nyomorúságában, elállatiasodott létében. Arról, amelyik belerúg a hajléktalanba. „Szerintem a legtöbb ember földalatti életet él, akár van rangja, akár nincs, csak éppen a kripta tetejét lerobbantották, és minden kilátszik, bár ez sem változtat semmin.”  – írja, és az egész kötettel ezt a teóriáját támasztja alá. Szókimondó, sokszor gyomorforgató és gátl...

„A szerelem egy emelőgépezet, a talajtól az égig repít, ott azután valami megfoghatatlan éterben lebegünk: azt mondják, szerelembe esni, de ez helytelen szóhasználat.” Ez a könyv visszarepített a fiatalságomba. A bennem élő drámatagozatos diáklány kádban akarta olvasni, abszint és gyertya mellett. Értitek, ugye? „Hatvanhét fok: maga a tűz, amint leszáll az erekbe: vallomásokra tesz hajlamossá. Hatvanhét fokon a szív kitárulkozik, a nyelv megoldódik.” Ritkán akad könyv, amely ilyen élesen emlékeztet rá, hogy ki vagyok és honnan jöttem, és ironikus, hogy éppen most akadt a kezembe. Nem is akartam olvasni. Petra küldte, grátisz. Azóta is nevetek, egyébként. Köszönöm százszor, ezerszer, mert ennél fontosabb a világon nincsen. Hatvanöt fok. Hatvanöt. Ennyi év elteltével ez már igazi ajándék. No, de elég legyen énbelőlem. A regény egyszerre szenvedélyes szerelmi történet, pazar bohózat, irodalomtörténeti szemelvény, és időutazás. Désérable komoly feladatot vállalt, és nem fél szívvel vé...

„A halál elfogadásához mindenkinek elkél némi gépies viselkedés.” A megjelenése óta szemeztem vele. Kerülgettem a könyvesbolt piramisán, mindig-mindig visszatérve hozzá. Kézbe fogtam, bele-beleolvastam. Vonzott. Aztán egy szép napon megérkezett, és ujjongtam. Azután belekezdtem… Bárcsak azt tudnám mondani, hogy pont azt kaptam, amit vártam, de sajnos nem voltam maradéktalanul elégedett vele. Fogalmam sincs, hogy csak a fordítás ennyire zavaros, vagy ez a zaklatott érthetetlenség az eredeti szöveg lényegéből fakad, mindenesetre nagyon nehéz volt követni. Az első cirka 150 oldallal csak birkóztam, mindenféle élvezet nélkül. Maga az ötlet: fantasztikus, a szó minden értelmében. Nem egyedi, de amolyan „tipikus koreai”. Napjainkban a mesterséges intelligenciával és robotokkal végzett kísérletek megdöbbentő eredményekkel zárulnak, ám ez a lenyűgöző siker számos kérdést vet fel. Meddig lehet elmenni? Hol ér véget az ártatlan kíváncsiság és a tudomány, és hol kezdődik a határtalan önteltség é...

„Írni annyit tesz, mint megszabadulni a hely és az idő korlátaitól. Ha a kimondott szó az istenek fortélya, az írott szó az emberek diadala.” Megvan az az élmény, amikor égő szemmel olvasol éjszakába nyúlóan, annak ellenére, hogy másnap korán kelsz? És az, amikor végül becsukod a könyvet, majd a szemedet is, és a szíved röpköd, a szellemed meg kószál egész hajnalig? Ha elaludnál pár percre, akkor is a könyvvel álmodsz, az tölti ki minden sejted, zakatol a véreddel, mint egy égre festett végtelenjel. Ezt történt velem, és Shafak új regényével. Meglehet, hogy ennél többet nem is kellene írnom, és meglehet, hogy ennél többet nem is tudok. Megült lelkem ráncaiban, redőiben, akár a víz, a legkisebb molekulámig eljutott. Transzformáló irodalmi élményt nyújtott. A vízcsepp, amely végigvezet minket az évszázadokon, először egy király fejére hull, majd egy újszülött szájába, később megkeresztelnek vele egy kislányt, és ki tudja, hol bukkan majd fel legközelebb? Hiszen a valódi történetek soha n...

„Hát arra az égi takaróra mindenki rá akarna feküdni, mert a szabadság lenne belehímezve, a jelenlét himnusza, hogy most jó nekünk, még ha nem is a legjobb, de pont elég jó ahhoz, hogy boldogságnak nevezzük, ilyen takaró lehetne a fényeid színeiből, és amikor ezek a sötétben egyszerre felragyognak, az maga a szerelem éjszakája.” Finy Petra új prózájának fényes hívószava van, mint a kürtöknek a hegyekben éjjel. Érzed a lonc illatát, a lábujjaid közt a hínárlobogást, a vízpermetet az arcodon, a madártej napsugárízét a szádban, és hogy a kezed hozzáragad a kockás viaszosvászonhoz. Óriási erő van ebben a mágikus idézésben. Nem akarom a nosztalgia szó egyik formáját sem használni, mert keretet adna és határokat szabna, holott ezen novellák sokszínűsége egészen lenyűgöző. „Jöhet minden, csak legyen benne szárnyalás.” – ahogy ő maga is írja egy helyütt. Utazunk Ikarusszal a Szabadság-szoborral az oldalunkon, térdig gázolunk a Balatonban a déli parton, ölelünk elefántot, világra hozunk kisti...

„– Komolyan elhiszed, hogy a hatalmon lévők csak így kiadják a kezükből a hatalmat? Találni fognak kiskapukat, és folytatják, amit eddig csináltak, mintha mi sem történt volna! Van pénzük, hatalmuk, és nincs az a morális bélyeg, ami akadályozná őket bármiben. Amit meg akarnak csinálni, megcsinálják. Naivitás azt hinni, hogy nem.” Ezt a könyvet illetően a vélemények mindezidáig elég egybehangzóak: jó, jó, de lehetett volna jobb is, és ez persze igaz, ugyanakkor mégsem az. Vannak ugyanis történetek, amikben nem a szereplők sorsán, vagy az apró részleteken van a hangsúly, és ez éppen ilyen történet. A fókusz eltolódik, és a szerző csupán a társadalmi problémák, illetve a hatalom működési elvének bemutatására használja az egyes karaktereket. A politikai meggyőződés, akárcsak a vallási hovatartozás elviekben magánügy, a valóság azonban az, hogy minden genocídiumot az ezekből fakadó ellentétek felszításával indítottak el a hatalom birtokosai, mióta csak ember él a Földön. Ennek a történe...

„A szeretetre gondolok, mindazokra, akik segítenek másokon, bár semmi sem kötelezi őket erre, akik adnak anélkül, hogy bármit is várnának cserébe, azokra, akiket el fognak felejteni, a nevük soha nem fog bekerülni a történelemkönyvekbe, pedig azzal, amit tesznek, nap mint nap megmentik az emberiséget.” Családon belüli erőszak – kimeríthetetlen téma. Vareille mégis úgy ír róla, ahogy előtte csak kevesen. Nekem pedig nagyon nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy ne áruljak el túl sokat, de eleget ahhoz, hogy a kezedbe vedd. Ezt a többszereplős, több idősíkon zajló, hátborzongató drámát egyik részről egy burgundiai kolostorban élő nő beszéli el nekünk. Abigaëlle, akinek hangja tiszta és ártatlan, mint a szűz hó, és aki szeretné, ha a bátyja, Gabriel nem látogatná többet, mert emiatt kénytelen mindent tudni, és sajnos kénytelen emlékezni is. Például a hosszú, üres órákra a sötét szekrényben, ahol a világ legszebb dalát hallgatta, kizárva a külvilág zajait, és rendületlenül hitt. Hitte, ...

Kicsit szomorúvá tesz a gondolat, hogy vége a hosszú, fényes napoknak, és még ki sem nyíltam igazán, máris újra kezdődik a végtelen éjszakák és a hideg hajnalok időszaka. Ezért gondoltam, körbenézek a polcomon és összeszedek öt könyvet ami megkönnyítheti az átállást nem csak számomra, de számodra is. Gyere velem, induljunk neki együtt az ősznek! 1. Még egy kis nyár (In the summertime by Mungo Jerry) Christina Lauren – Nem mézeshetek Habkönnyű, rémesen vicces, édes finomság, ami elűzi a csúnya felhőket. Nincs más dolgod, mint levetni magad a kanapéra, és gondtalanul élvezni ezt a váratlan és merész képzeletbeli utazást a béke egyik fűszoknyás-napfényes szigetére.   2. Búcsú a nyártól (Naked as we came by Iron&Wine) Jón Kalman S tefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj Nyári fény, aztán leszáll az éj – így van ez, és ezt a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokkal lehet a legjobban elmesélni. Egy szikla. Egy ház, melyet Éjszakai égboltnak hívnak. A tenger. Fagypúpo...

„Őszintén áldozatnak érezte magát, nemcsak néhány társadalmi és emberi igazságtalanság áldozatának, de a velem való kapcsolat áldozatának is, hiszen én egyáltalán nem akartam őt. Képtelen volt elfogadni, hogy ez a kislány, akinek bármit megadott volna, visszautasítja. Elviselhetetlen nárcisztikus sebet ejtettem rajta. Az erőszak tehát szükséges büntetés volt, hogy végre megtanuljak engedelmeskedni.” Mindig azt akarja tudni az ember, hogy a másik miért követte el a bűnét. Ám az igazság az, hogy vannak bűnök, amik esetében nincs enyhítő körülmény. A tett jellege már önmagában kizárja a megbocsátás lehetőségét. Mondd meg igaz lelkedre, elolvastad a fenti gondolatmenetet, megtudtad miért abuzálta éveken át a nevelt lányát ez a férfi. Mit érzel most? Könnyebb lett, érthetőbb, most, hogy már tudod az okát? Sinno egyébként labilis. Írásában egyaránt éreztem távolságtartást, önmagával is kíméletlen őszinteséget, elfojtott haragot és némi megvetést az olvasók, úgy általában a társadalom f...

„Ez a gyilkos háború, amelynek egy egész nép itta a levét, amely két országot is szorosan érintett, és amellett, hogy pokoli összegekbe került, rengeteg áldozatot szedett, egyedül egy eljárásbeli hiba miatt tudott ennyire elhúzódni, azért mert a rendszerbe beépült egy alattomos kiskapu.” Vive Lemaitre! Rég nem olvastam ilyen remek, sokrétű, fordulatokban gazdag családregényt. Zárójelben jegyzem meg, hogy a családregény művészi szabadságot biztosító jellege miatt igen sokféle lehet, és ebben az esetben a történelmi kalandregény éppúgy helytálló jellemzés. Lemaitre ráér. Egy temetési menetnek beillő hagyományos családi zarándoklattal indít, és megőszülsz tőle. Egyenként, részletesen bemutat minden jelentős szereplőt. Velük kínlódjuk végig magunkat Bejrút utcáin. A kényszerítő erő úgy hat ránk, mint egy tálnyi meztelen csiga. Túl sok oldal, túl sok betű van még hátra. Mi lesz ebből? Lemaitre zseniális. A zarándoklat valóban temetési menet, és ez a tény olyan fájdalmasat üt rajtad a...

„ A sors egy éjjel rátalált Bellára. A sors odament hozzá a holdfényben, és a fülébe súgott. És Bella, amikor felébredt, tudta, hogy elege van. ” Ilyen velem ritkán fordul elő, de cirka egy nap alatt elolvastam. Nem tudtam leállni. Azt csinálja ugyanis, hogy alattomban felpiszkálja a szánalmas, de veszélyes kis jószágot: a sértett önérzetet. Sokunkban él egy ilyen. Emiatt volt kár egyáltalán nevet adni a főhősnőnek. Ő a névtelen tömeg. A jellegtelen, erőtlen lények végeláthatatlan tömege. Azoké, akik a fal mellett közlekednek, akik sose kérik ki maguknak. Akik nem akarnak mást, csak túlélni a napot és békében hazaérni.    Van egy rossz hírem a despotáknak. Előfordul, hogy ez a jószágocska megelégeli, hogy mindenki kapcája, focilabdája, bokszzsákja legyen. Ez a könyv pontosan erről szól: a zsákmányállatnak rohadtul elege lesz. Persze, ez egy nagyon szélsőséges válaszreakció. Bella első csapása dorombolóan mocskos elégedettséggel tölti el őt is, meg az olvasót is. Ám azután jön ...

„Mintha az egész világegyetem befelé zuhogott volna a testébe, mondta, és abban a pillanatban megértette, hogy minden mindennel összefügg, hogy a világon mindenki kapcsolatban áll mindenki mással, és hogy ez a kötelék, ez az erő, ami mindent és mindenkit összetart, maga Isten. Ez volt az egyetlen szó, amivel le tudta írni. Isten.” Elmentél, és „ a bizarr világ forog tovább.” Nem akarom, hogy nélküled forogjon, úgyhogy felütöm a könyved. „Egyedül vagyok a sötétben” – így kezded, és könnyen meglehet, hogy mindannyiunk első és utolsó gondolata ez. Onnan fentről nem tűnhetünk többnek számodra eltévelyedetten szaladgáló kis hangyáknál. Csakhogy te olyan voltál, hogy tudtad már akkor, mikor éltél. Azt sirattad mindig: ezt a szánalmas, védtelen kis hangyavoltodat a magas ég alatt. Ember a sötétben – az a szép ebben a regényben, hogy ha valaki olvasott már valaha Austert, annak ismerős lesz. Életlen déjà vu . Mintha korábban megtörtént volna már ez az egész. Valahol. Valamikor. Nem tudni, ol...

„Nem maradt egyebem, mint ez a különös szívdobogás itt a bensőmben, ami azt súgja, hogy dolgom van a világban. Nem fogok bocsánatot kérni érte, sem azért, hogy ugyanannyira szeretem ezt a halk dobogást, mint őt.” Mondom én, az irodalmi nagytotál halott. A mikrokozmoszok világát éljük, és mennyivel jobb így. A tömegek szenvedése homályos, nyomasztó félelmet kelt, ám ha kiragadunk a sokaságból egy-két alakot, hogy kitárják nekünk szárnyaikat, az elemi erővel hathat ránk. Sue Monk Kidd remek író. Nem nagy író, de teli van együttérzéssel, és a lelke gyönyörű. Azon kívül tud is írni. Ért hozzá, hogyan kell a szív köré hálót fonni szavakból, hogyan kell építkezni, kerekíteni, színezni. Szépen ír.   Sarah és Handful Grimké – két okos, kíváncsi kislány. Akár testvérek is lehetnének, hiszen a vezetéknevük egyezik, s esetükben ez egy birtokos jelző. Tisztán kijelöli, kinek tartoznak feltétlen engedelmességgel. Melyikük a rabszolga, és melyikük az úrnő? Az ő esetükben nincs egyértelmű v...

„Nos, én nem akarok ölbe tett kézzel ülni és arra várni, hogy a társadalom megjavuljon. Ha azt akarjuk, hogy a világ gyorsabban változzon a jó irányba, több embernek kell könyveket olvasnia, hogy képesek legyenek együttérezni az embertársaik szenvedésével.” Ez itt a tökéletes könyv számomra. Talán azért, mert egy kicsit rólam (is) szól. Egyszerűen otthon éreztem magam benne. A koreai írókra annyira jellemző finom, kordában tartott érzelmekkel teli őszinteség, és ez a szelíd, szinte állóvízszerű békesség nagyon megkapó annak, aki amúgy bizonytalan vizeken evez. És melyikünk nem evez azon manapság? A könyv szereplői sem kivételek ez alól. Nemtől, életkortól, végzettségtől, családi állapottól függetlenül mind útkeresők. Ennél fogva teli vannak kétségekkel és kérdésekkel. Csak egy biztonságos zugra vágynak, ahol, ha csak heti pár órára is, de tökéletesen önmaguk lehetnek anélkül, hogy mások ítélkeznének felettük. Mindannyian gyógyulni járnak a könyvesboltba függetlenül attól, hogy ott dolg...

1. Stephen King: Az „Én ebből az egészből egy árva szót sem értek. Miért kellene egy írói munkának szocio-akárminek lennie? Ha jól van megírva, úgyis megvan a maga szerves politikai, kulturális, történelmi satöbbi satöbbi jelentése. Más szóval… – Körülnéz, látja az ellenséges tekinteteket, és homályosan megsejti, hogy a többiek valamiféle hadüzenetként értelmezik szavait. Lehet, hogy igazuk van. Talán azt képzelik, valami szexista halálkufárt melengetnek a keblükön. – Más szóval, miért nem fogadjátok el, hogy egy sztori egyszerűen egy sztori?”   2. Jaume Cabré: Én vétkem „– Jól megvagyok én egyedül. Egész nap olvasok és tanulok. Meg hegedülök és zongorázom. Néha veszek valami különleges sajtot, pástétomot vagy bort Múrriánál. Kell ennél több?”   3. Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak „-Ez a ti istenetek odarak egy almafát a kert közepébe, és azt mondja: „Oké, srácok, azt csináltok, amit akartok, de ah, ne egyetek az almából!” És erre, mit ad isten, mégis esznek belől...