Tiszta lappal a világban

1.  Helen Fielding: Bridget Jones naplója „– De hát Una Alconbury azt mondta, hogy te valami irodalmár csodanő vagy, aki ki se látszik a könyvekből! – Azt? – kérdeztem. Hirtelen egész megtetszett az ötlet. – És mi mást mondott még? – Hát hogy radikális feminista vagy, és hihetetlenül nagystílű életet élsz… – Óóóóó! – doromboltam. – …és egymillió hódolód van.”   2. Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról „Legyél más, mint én, tedd meg nekem ezt a szívességet. Ne tartsd a szádat. Állj ki valaki mellett. Ne fordítsd el a tekinteted. Ne üss csak azért, mert megteheted. Ne hidd, hogy a barátságosság gyengeség. Ne legyél olyan ember, aki egy reklámügynökség panorámás irodájában állva azt gondolja, hogy a kedves jelző sértés.”   3. Christina Lauren: Kalandtúra Wilder-módra „Lily úgy döntött, ez nem olyan krízis, amelynek megoldásához az ő részvételére is szükség lenne, ezért sarkon fordult, és vett egy nagy levegőt. Két tűz közé került. A balján Terr...

1. Miranda Cowley Heller: Papírpalota „Amióta elég öreg vagyok ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az ösztöneimet, anyám mindig ugyanazt a tanácsot adja nekem: „Dobj föl egy érmét, Eleanor. Ha a válasz nem az, amit vártál, csináld az ellenkezőjét.” Mindig tudjuk a helyes választ, akkor is, amikor nem… vagy amikor azt hisszük, nem tudjuk.” 2. Jón Kalman Stefánsson: Ásta „Néha ugyanis a hallgatás többet árul el minden szónál. Sokkal többet mond, és úgy, hogy az tökéletesen érthető. Becsusszan, mint a kés, vágódik, mint a puskagolyó. Vagy beszivárog, mint a sósav. A hallgatás eltörli a szavak bizonytalanságát.”   3. Han Kang: Nemes teremtmények „Az igazság is pontosan olyan kemény és világos, hogy biztosan üvegből készült. Ha belegondolsz, csak akkor derült ki, hogy van lelkünk, mikor teljesen összetörtünk. Kiderült, hogy az emberi igazából üvegből van bennünk.” 4. Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy „És ne felejtsétek az erdőt. A mi erdőnket. És ne felejtsétek a fé...

„Nem tudtam, hol és mi vár rám ennek a magányos, lágy ívű fénycsigalépcsőnek a végén ebben a koromsötétben, de ameddig csak szólt ez a zene, semmitől sem féltem, és semmi sem állhatott az utamba.”  Ez a regény kevés méltatást kapott, és bár értem miért, ez engem teljes mértékben hidegen hagy. Szerintem ez a leggyönyörűbb, legfájdalmasabb, leggyengédebb és legőszintébb „healing journey” történet, amit valaha olvastam. Olyan mélyre visz, amilyen mélyre csak tud. A legsötétebb fagyvilágba, ahol nincs se csillag, se remény. Ott aztán elidőzik velünk, súlyosan és kérlelhetetlenül. Sokáig, kínosan sokáig. Miért csinálja? Kérdezed, pedig tudod, hogy nincs válasz. Hovatovább, kérdezni sincs kitől. A tükörben csak egy néma árnyék mozdul. És ahogy a szavak mondatokká dagadnak, azután bekezdésekké, az érzések teljes skálája tölti be a szemed mögött azt a gödröt, amiből a sírás fakad. " Love is not a victory march" – dalolja a fülesedben az a puha hang még százszor és százszor, pedig de...

  „– Ez romantika, emberek. Nem amerikai futball. Nem használhatunk focis trükköket és X-eket meg karikákat arra, hogy egy teljes kapcsolatot ábrázoljunk. Csak semmi homályos metafora. Amire itt szükségünk van, azok a szavak.” Ha szavakról és romantikáról van szó, Sarah Adamsnek párja nincsen, és a teljes lényem ordítva tiltakozik az ellen, hogy szigorú legyek vele. Nem is leszek az. A Csalóka szerelem viszonylag kiforratlan írás. Ami annyit jelent, hogy még az én vajpuha szívem is felvonta a szemöldökét olykor olvasás közben. A sztori nem csupán napsugaras, hanem klasszikusan Disney-rózsaszín. Abszolút idealizált karakterek abszolút idealizált kapcsolata. Éppen tegnap este mondtam valakinek, hogy hiszek az unikornisokban (átvitt értelemben), és ez így van. Ugyanakkor van egy határa ennek, mert vannak hibáim. A tapasztalataimra hagyatkozva pedig azt kell még hozzáfűznöm, hogy mindenki másnak is vannak hibái. Ez itt egy Hamupipőke sztori modern köntösben. Rendkívül bájos és...

„Fiatalok voltunk, de nem legyőzhetetlenek. Törékenyek. Egy pillanat alatt tapasztaltam meg, hogy bármikor lezuhanhatunk, eltévedhetünk, akár meg is halhatunk.” A szépirodalom tragédiákkal teli műfaj. Napjaink irodalma pedig ennél is mélyebbre megy. A társadalmi nagytotált felváltotta a bizalmas, kényelmetlenül intim close-up. A meztelen lélek korában élünk. Di Pietrantonio prózáját száraznak korántsem nevezném, de lényegre szorítkozónak igen. Egy fél szóval sem mond többet annál, mint ami szükséges. A családi kapcsolatok omlatag folyosóján úgy kúszik keresztül, akár egy szűk barlangjáraton: fogat összeszorítva, visszatartott lélegzettel. A jelen a múlt tükrén keresztül figyelve elkeserítő. Látjuk a fiatal, húszéves Lucia-t, és nem értjük, mit keres az autó hátsó ülésén a sötétben éjjel. Mit keres ott, ahol meggyilkolt kortársai testébe botolhat? Az apja viszi magával, és ő nem ellenkezik. Ami azt illeti, később sem ellenkezik sokat. Anyja lánya; teszi a dolgát, és azt hiszi, ez az útj...

„Eddig soha nem gondoltam a hatékony szót rossznak. Soha többé nem akarok hatékony lenni. Lusta akarok lenni. Intenzitást akarok. Lángoló tekinteteket, édes kezeket akarok az egész testemen, s kétségbeesett szavakat.” A lágyszívű, együttérző, mókás kis Sarah Adams – örök barátnőim egyike. Ő egyszerűen csak az, aki, és ezt soha, egyetlen pillanatra sem tagadja meg. Hálás típus, aranyos és tiszta, mint egy kamillavirág a napsütésben. Minden regénye édes és puha és vicces, de sohasem ostoba, vagy felszínes. Ő az ízléses romantikus komédiák koronázatlan királynője. A kentuckyi Rome-ban játszódó regényei annyira tüneményesek, mindig örömmel várom az újabb Walker-testvér szerelmi történetét. Ezúttal a legidősebb, Emily kerül a figyelem középpontjába. Az erős, az önálló, az, aki szüleik elvesztése után szép lassan magához ragadta az irányítást, az anya önfeláldozó, néma szerepét. Sosem sír, pláne mások előtt nem. Mindig kéznél van, mindig hasznos, mindig hatékony. Nemezise, Jackson v...

„Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.” A helyzet az, hogy vissza kell menni. Ebben biztos vagyok. Össze kell olvasztani a két valóságot, hiszen egyikből jutottál a másikba. Nem odavarázsolódtál egy csettintésre, ahol most vagy, hanem lassú metamorfózissal alakultál, préselődtél azzá, aki vagy. Huszonhárom évesen ezt az ember még nemigen tudja. A szerző sem tudta, de csodálatosan érett mondatai vannak, biztos eszköz kezében az irodalom. Szerintem már ilyen fiatalon jó író volt, ami nagy szó. Egyedi szerkezetet hoz létre a szövegében. Nem használ túlzó nyelvi virágokat, hatásvadász, lírai körmondatokat (amiket egyébként én szeretek). Mégis pontosan megtervezi, mit fog í...

„Ez az álomjárás művészete és tragédiája. Az ember nem kérdezi meg magától, „mi lett volna, ha”, még azután sem, hogy ráomlott a valóság. Ez nincs benne az álomjáró lexikonjában. A dolgok , események, életének epizódjai déja vu-ként játszódtak le. Mindig is késő volt. Minden régen megtörtént már velük. Minden elkerülhetetlen volt . ” Különös a viszonyom ezzel a könyvvel. Pham ügyesen ír, és ez inkább a hátrányára van. Egyenesen nagykönyvi: megúszós, mint a melodrámák, amiket a nagyi nézett a tévében. Rengeteg kiaknázatlan lehetőséget láttam a történetben, és zavart, hogy az író nem mert belemenni, csak a felszínt kapargatta. Kívántam, hogy a szereplőkkel végre történjen valami. Mert sokáig (az én érzésem szerint) a szerencse gyermekeiként fölényesen lebegtek a boldogságban, miközben egymillió ember halt éhen körülöttük. Bosszantottak, komolyan bosszantottak engem. Azután Pham tett valami meglepőt: úgy a felétől elengedte a karaktereit, hagyta őket lezuhanni, összetörni magukat a sz...

„Van itt valami nála nagyobb, valami sötét és szikrázó, ezt érzi minden idegszálával.” És megint Jewell! Van benne valami „sötét és szikrázó”. Azt szeretem benne, hogy inkább nyugtalanító, mint kirívóan brutális. A normalitás és őrület közti határmezsgyét túlságosan elmossa azzal, hogy a történetei annyira hétköznapiak . Két negyvenöt éves, férjes asszony, két anya, akik ugyanazon a napon ünneplik a születésnapjukat, ugyanabban az étteremben. Az egyik tehetős és sikeres, a másik szürke, átlagos. Nincs bennük semmi közös a születésnapjukon kívül. S valóban, ennél jobban nem is különbözhetnének, még akkor sem, ha a látszat csal. Alix nem egy klasszikus női hős, aki mindent a maga erejéből ér el, és Josie nem a nagykönyvi bántalmazott asszony, aki hosszú évtizedek után megelégeli sorsát. Olyan érdekes a spaletta rései közé lesni, meglátni ezekben az életben is gyakran látható sztereotípiákban az igazi személy villanásait. Akire felnézünk, arról hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy húsból ...

"Új nap kezdődik, a világ felébred, és a társadalom fogaskerekei mozgásba lendülnek. Én is egy fogaskerék vagyok, amely körbe-körbe jár.” A japán kultúra számunkra igazi misztikum. A merev hierarchiájával, a hangyaszorgalmú munkamoráljával, a különbözni vágyás majdhogynem teljes hiányával. Majdhogynem, mondom, és ez fontos. Murata Szajaka ugyanis egy olyan nőről írt díjnyertes regényt, aki nem bánja, hogy különbözik, és nem is igen érti, mi ezzel a baj. Keiko egyedülálló, gyermektelen, 36 éves nő, aki minden tekintetben alárendeli magát a munkájának. Ez ad értelmet a létezésének, és ettől érzi magát teljesnek. Ó, igen. Azt hiszed, szívsebész, mi? Vagy legalábbis ügyvéd, fogorvos, menedzser? Nos, nem éppen. A történet eleinte csupán szokatlan és meghökkentő, később inkább morbiddá és zavaróvá válik. Keiko nem egyszerűen csak más, hanem nagyon furcsa, néha ijesztően az. Az évek során azonban megtanult alkalmazkodni, és rálelt arra az egyetlen dologra is, amiben igazán jó. Ő a tökéle...

„A kibírhatatlanul fájdalmas vajúdás óráiban Alice megszállottan kántálta magában ugyanazt a fohászt újra, meg újra: Igenis szeretni fogom ezt a gyerekemet is. Igenis szeretni fogom ezt a gyerekemet is.” Liz Moore már az első regényével bebizonyította rátermettségét. Ezúttal is lassan építkezik, és ráérősen, két idősíkon haladva sok szereplővel dolgozik. Tudja, hogy az emberi kollektívákban bekövetkező tragédiáknak már hosszú évtizedekkel korábban megágyaznak a felmenők. Számít a múlt. Számít, hogy mit tesz a másik, és hogyan reagál erre egy egész közösség, egy falu, egy város, az egész világ. Az is fontos, képes vagy-e helyesen megítélni, kire támaszkodhatsz. Már, ha akad ilyen egyáltalán. Egyszerűen hangzik, de valójában ez egy pokolian nehéz életfeladat. Szokásunk belebukni, és nem is igen vagyunk ezért hibáztathatóak. Alice, az anya nem akart mást, csak szeretni a gyermekeit. Számomra ez a történet róla szól, hiába, hogy rajta kívül még sok remekbeszabottan megrajzolt karakter kér ...

„Az ember titoktalan. Nem fura? Szerettem, és nem tudtam róla. Most tudom. Az ember mindent csak rosszkor tud. Néha meg soha.” Most jön az a rész, amikor el kellene mondanom, miről szól a regény. Egy kávéházról. Nyilván. Egy férfiról, aki kávéházat vezet Bécs egyik szegényebb városrészében. A törzsvendégeiről. Egy hídról. A háború utáni lábadozó, tompa évtizedekről. Valójában magáról az életről, de ez olyan sután hangzik. Várj, ne menj még. Hagyd, hogy megmagyarázzam, mert először én sem tudtam, mit is gondoljak róla. Elég puritán szöveg, majdhogynem sótlan. De úgy képzeld el, hogy tényleg ilyen teljesen semmitmondó mondatok jöttek egymás után. Aztán váratlanul több alkalommal is a markába szorította a szívemet – hosszan, szomorúan sajogtak a szavak bennem. Szerintem meglehetősen hatásos próza. Én magam nem képzeltem köré semmit, nem voltak kérdéseim. Nem mondanám töredékesnek, inkább csak olyannak, mint a valóság. Hallasz, látsz, tapasztalsz dolgokat. Néha ott vagy és néha nem vagy ot...

„Sötétség és fény, élet és halál, ugyanannak az éremnek a két oldala. Nem tudsz üzletelni velük, mint valami halaskofa. Nagyobb árat fizethetsz, mint gondolnád. Amit nem értesz, azt békében kell hagyni.” Rosie Andrews első regényével kapcsolatban már sokat fakultak az emlékeim, de gótikus, igézően sejtelmes, borzongató atmoszférájára máig tisztán emlékszem. Új könyvében is ezt a számomra oly vonzó hangulatot kerestem, és nem kellett csalódnom. Az erdő nagyon sajátságos írás. Nyomasztó és rideg. A 19. századi, babonákkal teli angliai vidék tökéletes díszlet ehhez. A ködös erdőségek, ahol lidércek, ősi, vad dolgok tanyáznak. A zegzugos tárnák, melyek mélyén se szén, se boldogulás. Elkeseredett düh, téboly, és elmosódott emlékek kakofóniája. Tetszett, hogy a tálcán kínálkozó sablon, a két főszereplő összeboronálása elegánsan elmaradt. Kísérteties, több szálon és idősíkon futó, összetett történet, klasszikus szerelmi szál nélkül. Sokáig nagyon jól halad, főleg, mert Andrews írói kés...

„Hála, gondolta. Ez jó szó lesz, ezt magával viszi a következő évre. Ez egy egész életre jó útravaló.” Kellemes, igényes, finom, bájos – ezek az első szavak, amik eszembe jutnak erről a regényről. Ünnepi hangulatot idéz, ugyanakkor átjáróként is funkcionál. Mint a szekrény a Narniá ban: kinyitod, és ott vagy. Egyszerre belső utazás, valamint téren és időn átívelő visszatekintés egy régmúlt korszak melegébe. A tomboló pestisjárványból lábadozó, kábult Amszterdam elevenedik meg a lapokon. A 17. század hirtelen elérhető közelségbe kerül. A meghitt kis sütöde, a cukrászlány üde bája, a doktor biztos jelleme: mindez egy nagyon érzelmes, kedves történet alapját képezi. Akad egy kis rejtély, izgalom, bár a krimi címke azért erős túlzás. A szárba szökkenő szerelem szépsége azonban magával ragadó. Intenzív, koncentrált hangulatbonbon. Szétárad és betölti a lelkedet. Kicsit súlytalan, de ez a javára válik. Az elején több izgalmat, kiforrottabb konfliktust és megoldást ígér, a végén mégis örömet...

„Ha valamelyik galambom elhagy, hogyan haragudhatnék rá? Az én hibám, hogy nem csináltam nekik elég jó galambházat. Biztos nem voltak elég boldogok, hogy maradjanak… Lelèpnèl, ha boldogtalan lennél, nem?” A szerző előző könyve olyan erős érzelmi reakciót váltott ki belőlem, hogy túladtam rajta, mert nem bírtam elviselni. Ám a szelíd Mungo a lelkemen hagyta rajta szorongásának cakkos szélű fognyomait, és most már sosem feledem. Itt lakik benn. Ez a regény egy nagyon pontos társadalmi látlelet. A nyomor csak kivételes esetben présel gyémántot az emberből. Egyébként a hozadéka az agresszió, az alkoholizmus, és a bűnözés. A fiatalok elkallódnak. Sokan idő előtt lesznek szülők, vagy kerülnek börtönbe, és ebben a világban ez a kettő tulajdonképpen egyre megy. Ilyen körülmények között kénytelen boldogulni a tizenöt éves Mungo, aki ráadásul különbözik kortársaitól. Érzékeny, finom lélek. Szép, mint egy angyal. Puhány. Ideges. Véresre csipkedi folyton rángatózó arcát. Megrágcsálja a távirányít...

Elektronikus üzenet Janice Hallettnek, Az alpertoni angyalok rejtélyes esete című krimi szerzőjének, 2025. március 21.-én Kedves Janice, Ella vagyok, könyves blogger, és félig-meddig titokban amatőr író. Szeretném elmondani, mennyire lenyűgöz a munkássága, különös tekintettel legutóbbi regényére. „Úristen, micsoda történet! Nem csoda, hogy nagyot sóhajtok utána.” (Idézet a maga könyvéből. Olcsó húzás, remélem megbocsátja.) Ez a dolog a szektákkal, a spiritualitás árnyoldalaival, illetve a hatalmi pozícióban lévő emberek határtalan aljasságával egész egyszerűen zseniális. Mondja, hogy jutott ez az eszébe? Hogyan ír, egyáltalán? Leül egy este, és csak úgy jön, vagy sokat gondolkozik egy-egy ötleten? Hozott anyagból dolgozik, valós eseményekre alapozva? Érdekelne, készít-e jegyzeteket, piszkozatokat, zaklatja-e kedves és kedvetlen rokonait, barátait és üzletfeleit, hogy olvassák el a félkész regényeit? Az is érdekelne, de csudára, nem lehetnék-e én is a barátja, netalán legalább valami ra...

„Hamarosan nem fogok emlékezni sem a nappalokra, sem az éjszakákra, sem arra, hogy miért születtem. Csak annyiról tudok beszámolni, hogy 2013 és 2017 között több hosszabb-rövidebb időszakot töltöttem ott, és annyi áramot vezettek az agyamba, hogy biztosra vették, nem fogok tudni írni róla.” Napfénykór. Bizarr kifejezés. Valószínűleg ez vonzott. Ez a kitekert kombináció: az, ami az élethez elengedhetetlen alapvetés és valami lassan pusztító, végzetes dolog elegyedése. Napfénykór. Mintha bele lehetne pusztulni abba, ami életben tart. (Mert egyébként bele lehet.) Ez a könyv volt életem egyik legkényelmetlenebb, legkellemetlenebb olvasmányélménye. Folyamatos ellenérzésekkel küzdöttem, mert menet közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem kedvelem az írót. Ezen nagyon nehezen tettem túl magam. Lelkiismeretfurdalást okozott, hiszen ő is írja magáról egy helyen, hogy nem szerethető. És ez minden bizonnyal nem igaz. Néha nem tudtam, hogy disztópiához, egy bomlott elme torz fantazmagóriájához, ...