„Őszintén áldozatnak érezte magát, nemcsak néhány társadalmi és emberi igazságtalanság áldozatának, de a velem való kapcsolat áldozatának is, hiszen én egyáltalán nem akartam őt. Képtelen volt elfogadni, hogy ez a kislány, akinek bármit megadott volna, visszautasítja. Elviselhetetlen nárcisztikus sebet ejtettem rajta. Az erőszak tehát szükséges büntetés volt, hogy végre megtanuljak engedelmeskedni.”
Mindig azt akarja tudni az ember, hogy a másik miért követte el a bűnét. Ám az igazság az, hogy vannak bűnök, amik esetében nincs enyhítő körülmény. A tett jellege már önmagában kizárja a megbocsátás lehetőségét.
Mondd meg igaz lelkedre, elolvastad a fenti gondolatmenetet, megtudtad miért abuzálta éveken át a nevelt lányát ez a férfi. Mit érzel most? Könnyebb lett, érthetőbb, most, hogy már tudod az okát?
Sinno egyébként labilis. Írásában egyaránt éreztem távolságtartást, önmagával is kíméletlen őszinteséget, elfojtott haragot és némi megvetést az olvasók, úgy általában a társadalom felé.
Minden joga megvan ehhez, és nyugodtan vedd magadra. Ezt a nőt, vagyis a kislányt, aki volt, mindenki cserben hagyta. Nem csak a bántalmazója, de az édesanyja, az egész családja, a közvetlen környezete, a társadalom. Mindenki egyként volt vak és süket az őt ért erőszakra, és még ma is az. Joga van haragudni. Más kérdés, mennyit segít ez rajta. Segít-e rajta bármi. Ahogy ő mondja: „Damaged for life.”
Úgy érzem, ez a könyv valamilyen módon az ő elégtétele (már, ha létezhet ilyen egyáltalán). Hogy elmondja a történetét, és te szenvedsz tőle. Érzed az iróniát? Szenvedsz attól, hogy elolvasod, amit ő átélt.
Irodalmi tekintetben értékes, okos
és jól szerkesztett, ugyan nem koherens, és nem is lehet az. Nem a témája éri meg
a díjakat elsősorban, hanem ez a stilisztikailag és dramaturgiailag kiváló szöveg.
Ennyit vagyok hajlandó mondani. Ilyen könyveknek nem szabadna létezni, de ha
már léteznek, mindenkinek olvasnia kell őket. Nagyon sokkal tartozunk azoknak,
akiket nap mint nap cserben hagyunk, azóta is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése