„Amikor nem értjük az egész képet, hajlamosak vagyunk kitölteni a
hiányzó részleteket, mint egy mondatnál, amit akkor is el tudsz olvasni, ha
hiányzik belőle az összes magánhangzó.”
Namrata Patel regénye kevés pozitív véleményt kapott, pedig határozottan
jó regény. Nem világmegváltóan zseniális, de ötletes, őszinte és húsbavágóan
fontos témát boncolgat a maga egyszerű, letisztult módján.
A sorok nem izzanak, még csak nem is parázslanak, viszont ez a pár lépés
érzelmi távolság kifejezetten jót tesz a történetnek. Meena Dave a legnagyobb
biztonsági játékos, akiről valaha olvastam. Okos, talpraesett, izgalmas, de az
emberi kapcsolatoktól, a kötődéstől következetesen távol tartja magát. Nincs
ebben keserűség, de aki megszokja az egyedüllétet, annak nagyon nehéz társas
lényként funkcionálni, főleg egy olyan helyzetben, amit nem ért.
Tökéletesen életszerű, hogy az első lény, akit közel enged magához, egy
kiskutya. Egy ártatlan, játékos, vicces jószág, egy őrületes szeretetgombóc.
Egy állat spontán érzelmi kinyilvánítását könnyebb elfogadni, mint az emberek
közeledését, mert az utóbbiak esetében sose tudni, milyen szándék áll a
háttérben.
Meena keres valamit, és azt a valamit a regény végére meg is találja.
Ebben a megoldásban nincsen semmi pátosz, semmi megható, de a gyökerek mindig
mélyek, és néha az ember nem fut el. Ha már eleget futott, tulajdonképpen ez is
érthető.
Nagyon erős történet, amely nem ítélkezik, nem magyarázkodik, nem foglal
állást. Mondhatnánk, hogy ez egy felnövéstörténet, egy regény az identitás
kereséséről, és annak elfogadásáról. Hogy: tessék, ez vagyok, innen jöttem, és többé
nem vagyok hajlandó megtagadni ezt magamtól.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése