„Nos, mi lenne, ha mostantól megpróbálnál saját
magadnak élni?”
Eleinte viaskodnom kellett ezzel a történettel.
Az esetlegesnek látszó töredezettsége zavarba ejtett, és a jellegzetesen japán
ismertetőjegy: a lecsupaszított mondatok nem könnyítették meg a dolgom. Mégis, meglepő
erő van ebben az egyszerű, tompa nyelvezetű szövegben. Felkavaró és elszomorító,
megérintette a lelkem.
A téma már eleve küzdelmes. Az anya, aki
szolgalélekkel nevelte fel távolságtartó, neheztelő fiát. Az anya, aki idős
korára végtelenül, bántóan elmagányosodik. Az anya, aki egyszer csak beteg
lesz. A fiú, aki immár házas, és feleségével első gyermekét várja, visszagondol
eddig megtett útjára, és kérdéseket tesz fel magának. Mondjuk, az apjáról, akit
sose látott. És az anyjáról, akit sosem ismert igazán. Arról a bizonyos
egy évről…
Csakhogy itt, mindennek a végén a legfontosabb
dolgok nem számítanak már. Ami számítana, az egy fél tűzijáték. Az ember mindig
nagy dolgokra gondol, valami nagyot akar tenni a másikért, akit hamarosan
elveszít. Adni akar a maga suta, dühös módján. Irdatlan súlyok ezek, anya és
fia egész életükben az elhallgatás és a mellébeszélés módszerével igyekeztek lavírozni
ebben a kényesre, sérülékenyre satnyult kapcsolatban. A probléma
megoldhatatlan, áthidalhatatlan.
Az életben ugyanis lehet végletesen elkésni dolgokkal. Az, hogy mindketten elkéstek, csak még elkeserítőbbé teszi a történetüket. Igazán szép, szívszorító, hatásvadászattól mentes elbeszélés, annyira életszagú, hogy szinte az orromban éreztem a fanyarságát. A végén hasító veszteségérzet helyett kimerült, megviselt megbánást kaptam.
Az adott pillanatban mindannyian azt tesszük, amire képesek vagyunk, se
többet, se kevesebbet. Ezt kell utólag feldolgozni, elfogadni, megbocsátani. Magunknak
is, másoknak is. Kilátástalan helyzet. A kötőanyag: a megkésett, boldogtalan szeretet
egyszerre teher és igazolás. A kérdés csak az, hogy ha ennyink marad, az
elég-e?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése