„Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki,
aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni
azzal, ami van?”
Annyira szíven ütött ez a hosszúra eresztett novella, mint kevés könyv
mostanában. Én ugyanis hiszek abban, hogy ilyen apróságokon múlnak a nagy
dolgok. Hogy kétellyel, kérdésekkel kezdődnek a jelentős változások.
Egyetlen ember másként vélekedése tömegek életét változtathatja meg
rossz vagy jó irányba. Ebben a történetben az utóbbiról olvashatunk. Egy
hétköznapi férfi, akinek van veszítenivalója, mégis a nehéz utat választja. A
helyes cselekedet mellett dönt, kerüljön ez neki bármibe.
Sokszor elég ennyi, mert a kő gördül, és ha hosszú időbe telik is, a
jótett idővel beérik. A változás ott, abban a pillanatban elkezdődik, hogy ez a
férfi másként dönt, mint a körülötte élők. Azt választja, hogy segít, hogy
megteszi, amit tud. Valószínűleg ő nincs tisztában vele, milyen bátor és
kivételes ember. A kivételes emberek sose tudják magukról, hogy azok.
Az erkölcsi szószék tetején állók többnyire vakok és süketek. Ők hozzák
meg az ítéletet, ki értékes és ki nem, ki bukott, és ki feddhetetlen. A színek
ezernyi árnyalatát általában nem veszik észre. Ehhez olyasvalaki kell, akiben
van elég alázat, és főleg: szeretet. Emberbaráti szeretet.
Ennek a vékonyka kötetecskének én minden sorát szerettem, és legyen ez
bármilyen közhelyes kijelentés, legalább igaz. Nem feltétlen a kegyetlen,
kizsákmányoló intézménynek, a Magdalen mosodáknak állít emléket, hanem azoknak,
akik ki merték mondani róluk az igazat. Azokról, akik azt merték állítani, hogy
ez helytelen, így nem lehet bánni senkivel.
Ragyogó, emberséges írás. Elátkozott fajunk valódi ereje mutatkozik meg
benne: az együttérzésé. Nevezzetek ismét idealista bolondnak, de ha így
kezdődött, én örömmel elhiszem. Reményt adó gondolat, hinni szeretnék benne.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése