„Manapság legyintünk az eltemetett történetekre, hiszen mesebeszéd mind, nagyotmondás és valótlanság. Azok mégis felbugyognak a repedések között, mert konok módon nem hajlandók aláhullani a sötétségbe.”
A Leviatán – már a címe is varázslatos. Egy legenda teli iszonyattal, árnyakkal, és könyörülettel. Rosie Andrews világa ősi hiedelmekre, babonákra épül, az ismeretlenre, amit soha igazán fel nem fedhetünk. A mélyében maga az éber, engesztelhetetlen szörny lapul, a folyton feltámadó ellenpont, mely a világ kerekét az ősidők óta az isteni erőkkel együtt hajtja.
A két idősíkon futó regény sajátságos stílusú, lassú folyású és komor. A férfi elbeszélő hangja mégis lágy, értő, együttérző. Halad a végzete felé, és közben lojális szíve kétfelé húzza. Úgy vonul végig ezen a mezsgyén, egyre odázva a döntést, mint egy makacs öszvér. Sorsát mégsem kerülheti el.
Lebilincselő írás, igazi nagy rémmese: kavargó, sejtelmes, sötét és heroikus. Az isteni belülről fakad, míg az ártó erő kívülről támad, s mint minden jó történetben, a hétköznapi, esendő hősökre vár az áthidalhatatlannak tűnő feladat: legyűrni az ébredő gonoszt. Nyelvezete igényes, megkapó, a szöveg helyenként bibliai idézetekkel, utalásokkal tarkított, mégis mellőzi a vallási meggyőződést. A hit, mely a karaktereket mozgatja, ennél józanabb, inkább morális eredetű.
Biztos van hibája is,
de arra én most tökéletesen vak vagyok. Nagyon szeretem az ilyen klasszikus
alapokra támaszkodó könyveket. Megfejthetetlen rejtélyekkel átszőtt, igéző
atmoszférája magába húz, és úgy ragad el, akár egy örvény. Menthetetlenül a
rabja lettem. Fantasztikus elemekkel machinál, ugyanakkor zsigeri ösztönnel
marad megejtően emberi. Imádom!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése