„A szépség mindig erős, élénk energiával rendelkezik, mondtad.
Ez a valami, amit életnek nevezünk, sohasem válhat csupán
elviselhetővé, mondtad.
Más világot álmodni a sajátunk helyett bűn, mondtad.”
A nyelv, az emberi nyelv, a beszéd képessége egy csodálatos dolog. Egyszerre biológiailag egyedülálló, ugyanakkor isteni bravúr; tudomány és művészet. Hogy szavakat formálunk, mondatokat, egész monológokat – ezek kötnek össze minket. Így kérünk egy vekni kenyeret, elnézést meg a buszon helyet.
Korona a bűvésztrükkön az írás. Mert nem csupán kimondjuk, de le is tudjuk írni mindezt: elküldjük e-mailben, feladjuk postán, kibiggyesztjük az épületek homlokzatára, ráfújjuk a nyilvános wc falára. irokvalamit@gmail.com. Ez itt a bélyeg helye. Mari szereti Pistit. Erős vár a mi Istenünk. Ilyenek.
Csodás, feltétlen csodás, hogy se szeri se száma a haszonnak, ami abból származott, hogy a majom lejött a fáról, és beszélni meg írni tanult. Ugyanakkor se szeri se száma az ebből származó bajnak sem. Mert annyian vagyunk annyifélék. Túl sokan lettünk egyszerre, a hely meg kicsi. Valljuk be, egyre kisebb. A bábeli torony minden képzeletet túlszárnyalva tör a magasba.
Aztán ott van az is, hogy nem minden mondható el. Vagy, ha el is mondható, mások nem értik. Néha akkor sem beszélünk egy nyelvet, ha egyébként egy nyelvet beszélünk. Aztán van, hogy mondanád, de nem tudod, hogyan. Nincs miért. Nincs kinek. Nem érdemes. Olykor egyetlen tökéletes mondatért vért izzad az ember, és az ellebeg a szélben, célt és közönséget nem találva, elpazarolva, elfeledve.
Itt jön amúgy a képbe az irodalmi Nobel-díj: amikor elmondod az
elmondhatatlant. Sőt, nem csak kiejted a szádon, de le is írod, hogy nyoma
maradjon. És ami megfoghatatlan, ami homályos és alaktalan, ami nem önthető
szavakba, te azt is leírod. Mert arról kell írni igazán, és ez mondjuk
szerintem is megéri a Nobel-díjat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése