Tiszta lappal a világban

„Néha azt képzelem, a lélek világít az ember bensőjében. Egy szikra abból a láthatatlan tűzből, amelyet úgy hívunk, Isten.” Sue Monk Kidd nem ismeretlen számomra. Tudom róla, hogy különleges madara ő a kortárs irodalomnak. A regényei, szóljanak bármiről, olyanok, mint a fák szelíd árnyékában megbújó mélyvizű tavak. Ez a történet anélkül húz mélyre, hogy sérülést akarna okozni. Eleinte nem érted, mire megy ki a játék. Azt hiszed, a házasságtörésről szól az egész, pedig valójában arról szól a legkevésbé. Az elszigeteltség, a lélek rabsága több szimbólumon keresztül megjelenik benne. A szülő-gyermek kapcsolat, a gyerekkori traumák, és az öntudatra evickélés szelíden, ezer színnel árnyalt meséje ez. A karakterek nem elsietett sablonok vagy karikatúrák, hanem valódi alakok. Mindegyiküket érezni, érteni lehet. A cselekmény annyira lassú, hogy valójában szinte nincs is. Kimarad jóformán, de nem hiányzik. Ez nem olyan regény. Ez belső utazás. Megvoltak a magam okai arra, hogy el akarjam olvas...

„Felgyullad a fény, kialszik a fény.” Kialudt ezen a tavaszon, végleg. Beteg volt, tudjuk. Bánatos vagyok, mikor erre gondolok. Auster olyasféle író volt, akit tisztelni lehetett inkább, mint szeretni, én mégis szerettem. Furcsa fickó volt azzal a nagybolygónyi, szuggesztív szemével. A Sunset Park eredetileg 2010-ben jelent meg, de nálunk ez a regény zárta az életművet. Szerintem ez egy modern bűn és bűnhődés történet. Olyan evidens a szimbolikája, mintha papírvágó késsel metszette volna ki a mintákat. A baseball, mint a szerencse és balszerencse jelképe ugyanúgy átvonul a regény ívén, mint az apa-fiú kapcsolatok bonyolult, sóhajos, félszeg dinamikája. Az illegális házfoglalás vagy lázadás, vagy omladozó, utolsó menedék, mielőtt a valóság kíméletlenül utolér. A főhős önmaga elől fut, már ahogy az lenni szokott, de a sorsát ő sem kerülheti el. Szubjektív élmény az ilyesmi, kinek hosszabb, kinek rövidebb az út. Lehet hirtelen és brutális, vagy tompa, csillapíthatatlan lüktetés évtizedek...