Tiszta lappal a világban

„Hogyan kérjek bocsánatot azért, mert szeretném, ha egy szó, egy történet, valami szép dolog az enyém lehetne?” Határozottan van ereje ennek a szövegnek, ám ez nem olyasmi, ami elsöpör. Nincs ritmusa, forgása. A nehézkes, ragacsos borzalom, ami árad belőle, minden bizonnyal szándékos, de nehéz átverekedni magát ezen az embernek. Olvastam már korábban is Wardtól, és szerintem kegyetlenül jó író. Van az írásaiban valami mély, őserejű sajgás, valami tompa, lüktető fájdalom, ami elviselhető ugyan, de sosem szűnik. Lusta, mély és sűrű, mint a mocsár. Valahogy így kell elképzelni. Ne vágj bele, ha erre nem vagy felkészülve. A mágikus realizmus itt nem enyhít semmit, ez a makacs delíriumi állapot talán megmenti a főhősnőt, de az olvasót biztosan nem. A „civilizált fehér ember” kifejezés, mint fogalom, szerintem már nagyon-nagyon régen értelmét vesztette. Úgy értem, soha nem volt túl sok alapja ennek, tekintvén, hogy mit vagyunk képesek megtenni embertársainkkal bőrszín, társadalmi rang,

„Egyfolytában a jövőt próbáljuk utolérni. Csakhogy amikor odaérünk, nem azt látjuk amit vártunk. A valóság olyakor felülmúlja még a képzeletünket is.” Rég olvastam ilyen okos könyvet. Összetett, jól átgondolt, minden részletében maradéktalanul kidolgozott. A stílus sima, mellőzi a manírokat, nyelvi cirádákat. Teljesen letisztult, és – ki nem állom ezt a szót, de most jobbat nem találok: olvasmányos. Mondhatjuk sci-finek vagy posztapokaliptikus regénynek, de valójában egy tökéletesen reális jövőképet fest meg, ami még csak nem is tűnik olyan távolinak.   Szerettem a világos, egyenes hangnemet, az egyszerűnek tűnő, mégis rafinált történetvezetést, a vallási témát boncolgató vonalat, a lezárást. Az, hogy mindez egy nő fejéből pattant ki, csak még élvezetesebbé tette számomra. Íme, egy nő, aki ennyire érti a világ működését és ennyire észnél van, miközben mégis érezni benne azt a nőies lázadást, hogy nem szégyell érzelmi vonalról közelíteni. Bár be kell vallani, ebben a tekintetben igen óv