"Pedig mindennél jobban igyekezett, hogy olyan legyen, mint mindenki más, de mindig kilógott, más volt, nem olyan tömör anyagból faragták, mintha félig vagy néha talán egészen átlátszó lenne, egy árnyék a házfalon, amelynek nincs kiterjedése, nem tölti ki a teret."
Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja c. új regénye talán az idei év egyik legmegrázóbb olvasmányélményét nyújtotta nekem. Olvasás közben sokszor jártak a fejemben Pilinszky János mára már elhíresült szavai: "Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. "
Pető Hangával először felnőtt nőként találkozunk. Tehetséges grafikus, a férjével egy jól menő vállalkozást vezet, gyönyörű házban él: megvan mindene. Férje az első házassági évfordulójukon Balira viszi, ahol fiatalkorának titokzatos réme, a megmagyarázhatatlan betegség visszatér és ledönti a lábáról. Ettől fogva ismét eluralkodik rajta a bizonytalanság és a szorongás, ami végigkísérte korai éveit, és ennek hatására elgondolkodik élete legfontosabb kérdésén. Visszatekint az útra, melyet gyermekkorától fogva bejárt, hogy megtalálja a választ. "Az életem boldog. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én is boldog vagyok-e." - mondja egy ponton, és azt hiszem, ezzel nagyon sokan képesek vagyunk azonosulni.
Ez a kötet több félelmetesen ismerős, aktuális témát dolgoz fel szívszorítóan olvasmányos formában. A generációkon átívelő traumák, a tudattalanba bevésődött negatív családi minták nagy szerepet játszanak benne. Génjeinkben több minden lapul, mint azt valaha is képzelni mernénk. Apáink, anyáink szorongásait, félelmeit, megrázkódtató élményeit hordozzuk mind, akarva-akaratlanul. Félelmeket, rémálmokat, tévhiteket öröklünk, ezek nevelődnek belénk sokadíziglen, akár.
A modern, rohanó korunk regénye ez, melyben a főhősnő és az olvasó egyaránt elszántan keresi a megoldást elhatalmasodó problémáira. Tökéletesen napjaink vérszegény őrületének lenyomata. Az emberi vívódások, a párkapcsolati kudarcok, a mélyre temetett, soha ki nem mondott fájdalmak, sérülések regénye. A már születésünk előtt belénk kódolt ősi bűntudat és elszigeteltség regénye. Hol az irgalom? Hol a megértés? Vagy legalább az alapvető jog, hogy az ember az embert emberként kezelje? Nincs időnk. Nincs türelmünk. Megvan a magunk baja. Jó kifogás sose rossz, és még csak azt sem tudom tiszta szívvel kijelenteni, hogy ez valóban kifogás. Hányszor szalad ki a szánkon: Hagyjál már, örülök, hogy élek! Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy segítsünk egymáson, mert mi magunk is segítségre szorulnánk. Szerintem ez az ember valódi tragédiája. A mai emberé.
Rubin Eszter valódi együttérzéssel, és fájdalmas őszinteséggel ír ezekről a témákról. Az az érzésünk, hogy szinte önmagával is kíméletlen, amikor ilyen mélyre tekint. Írása tükörként funkcionál, és a visszaverődő képben a saját arcunkra ismerünk rá. Válaszokkal nem, de bizonyos mintával szolgál, és talán kiindulópont lehet: egy hosszú út első megtett lépése önmagunk felé. "A legelső pillanat. A hajnal első pillanata, amikor a lezárt szemhéj mögé beszűrődik az éppen megszülető világosság."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése