Nézem ezt a nőt. Úgy értem, a fényképeit. Gabrielle "Coco" Chanel. Egy gőgös, kemény tekintetű asszony néz vissza rám a róla készült portrékról. Inkább szikár, mint karcsú, az arcvonásait az élet edzette ilyen élesre. Ikonikus, legendás alakja ő a divatvilágnak, de ki volt, ki lehetett Coco Chanel valójában?
A 21. Század Kiadó ismét olyan újdonsággal rukkolt elő, ami könnyen felkelti az emberek figyelmét a gyönyörű borítójával és egy izgalmas történet lelkesítő ígéretével. Pamela Binnings Ewen Párizs királynője c. regényében egybemossa a francia divatikon életének valós eseményeit a róla keringő pletykákkal és így alkot egy igazán olvasmányos történetet.
Megismerhetjük Coco árvaságra jutásának részleteit és keserves, kegyetlen munkával töltött gyermekéveit az apácáknál. Találkozhatunk vele fiatal, naiv, szinte még kamaszlányként egy gazdag nemes birtokán, annak kitartott szeretőjeként. Láthatjuk, hogyan osztozott meg rajta barátságosan az a két férfi, akikhez érzelmileg a legjobban kötődött. Mi több, kapunk egy érdekes teóriát azt illetően, ki is lehetett valójában a féltve szeretett unokaöccs, André.
Múltjának ezen szeletkéinek ismerete bizonyos magyarázattal szolgálhatnak a regény fő idősíkján zajló eseményekre. Párizs 1940 és 1944 között német megszállás alatt sínylődött. A párizsi nép éhezett, fázott és rettegett. Zsidók ezreit hurcolták el a városból, miközben Coco Chanel a Hotel Ritzben lakott, és látszólag semmi gondja nem akadt. Német szeretőt tartott, kaviárt evett, és pezsgőt kortyolgatott. Az igazság azonban az lehetett, hogy a maga szintjén ő is a fennmaradásért küzdött és végig az életével játszott. Zsidó származású üzlettársa még a megszállás előtt Amerikába emigrált, és vitte magával a Chanel No. 5 kincsként őrzött receptjét. Miközben Coco minden erejével azon volt, hogy üzlettársa ellenében érvényesítse a jogait, akár a német zsidótörvények közbeiktatásával is, menthetetlenül a saját akaratos természetének csapdájába esett. Német kém, besúgó, a francia nép árulója lett. Tette mindezt a saját túléléséért.
A Párizs királynője nem feltétlenül a valódi Coco Chanelt mutatja be, hanem azt, milyennek látták, láthatták mások és hogy milyennek képzeli őt maga az írónő. Az idézet, mellyel a bejegyzésemet indítottam, Coco önmagának tett ígérete és hitvallása. Csakhogy a regényt olvasván én arra a következtetésre jutottam, hogy semmi sem volt igazán az övé soha, és egész életében gazdag, befolyásos férfiak jóindulatától és szeszélyeitől függött. Anyagilag, érzelmileg, mindenhogyan. A kép, amely kialakult bennem, nagyon vegyes. Az arrogáns, antiszemita, rideg asszony páncélja mögül elősejlett egy esendő, törékeny kislány homályos árnyéka. Bármi legyen is az igazság, ez a róla szóló regény érdekfeszítő és fordulatos. Nem kifejezetten női írás, de könnyen olvasható, szórakoztató, és számos megválaszolatlan kérdést vet fel a címszereplő valódi személyiségét illetően. Nem hibátlan, mert helyenként túlírtnak találtam a sok ismétlés miatt, a végét ezzel szemben viszont elsietettnek éreztem. Azonban jól árnyalt, a történelmi tényekhez viszonylag hű marad az írói szabadság lehetőségeivel élve is, és kétségkívül autentikus atmoszférát teremt. Azt is feltétlenül a javára írhatjuk, hogy nagyon nehéz letenni, ha az ember egyszer már belekezdett. Működik benne valamiféle varázslatos lendület, ami képes magával ragadni. Talán a fejezetek ügyes tagolása az oka, de tény, hogy pörögnek a lapok, és az olvasó szívesen sodortatja magát az árral. Megidéz egy gyászos kort és egy titokzatos asszonyt, akinek alakját megannyi legenda övezi; ezáltal válik a kikapcsolódni vágyók számára izgalmas képzeletbeli utazássá, vérpezsdítő kalanddá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése