Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől - "Nem hiszek senki lelkivilágában."

 

"Sosem szerettem az ilyen szavakat, mint dicső és szent, és az ilyen kifejezéseket, mint hiábavaló áldozat. Pedig hányszor, de hányszor hallhattuk őket, szakadó esőben sorakozva, oly messziről, hogy csak a kiáltás ért el a fülünkbe, és hányszor olvashattuk őket a kiragasztott hirdetményeken, melyeket a régi hirdetmények fölé ragasztottak a plakátragasztók, és én mégsem láttam soha semmi szentet, és a dicsőségben nem vettem észre semmi dicsőt, az áldozatok pedig a chicagoi vágóhidakra hasonlítottak, csakhogy ezt a húst itt elásták, mert mert nem lehetett fölhasználni semmire."

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől c. klasszikusa volt a következő a sorban a 21. Század Kiadó elegáns, meseszép külsejű kiadói sorozatában. Őszintén megmondom, ezt a regényt szeretem a legkevésbé az amerikai próza kiemelkedő alkotójának tollából. A mondataiért, a gondolati világáért, a világos meglátásaiért, azokért a velős, erőteljes, markáns kijelentésekért érdemes elolvasni, amit a történetbe bele- belefűz alkalmasint. Maga a regény a hagyományos értelemben véve korántsem olvasmányos. Lassú, szürke, kedvetlen folyam, merészen átüt rajta a háborúba belefásult világ közhangulata. Ebből a szempontból viszont mégis: zseniális. Fáradt, csökönyös monotonitással létező, elnehezült lelkű, és elméjű karakterek sorakoznak szép számmal.  Nincs egy kimagasló, ragyogó lélek sem köztük, sem egy vérlázítóan aljas, akire a bűnöket ráolvasni lehetne. A bűn itt egyetemes. A háború értelmetlensége átjárja az egész könyvet, belénk ivódik olvasás közben, ránk ragad a közöny, a csüggedés, és a szinte visszafordíthatatlan kiábrándultság. Korrajz és lélekrajz egyaránt, méghozzá fájdalmasan pontos, ennél fogva megrendítő is. Eszmei mondanivalója felbecsülhetetlen, és Örkény István elragadóan mesteri fordításában csak még inkább átütő erejű.

Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy egyes karakterek feltétlenül az idegeimre mentek, már ha szabad így fogalmaznom. Többször találkoztam már ezzel a véleménnyel, amit magam is osztok, hogy a főhősnő, Cathrine Barkley figurája egy végletekig lebutított, jellem és személyiség nélküli fércbábú. Engedelmes, kellően ostobácska, alázatos, és bár anyai ösztöne sem túl fejlett, ezt kevésbé tudjuk felróni neki, hiszen a véletlenül megfogant gyermekre tulajdonképpen egyikük se vágyik. Nem is foglalkoznak vele. A szülés pillanatáig szóba sem kerül köztük igazán, hogy a nő terhes. Legfeljebb akkor, mikor Cathrine szolgalelkű odaadással bizonygatja, hogy nem marad mindig ilyen kövér és formátlan, hogy lesz ő még karcsú és kívánatos megint. A szerelmi szálat ennél fogva nem látom romantikus kiteljesedésnek. Álságos, giccses enyelgés csupán. A férfi bármit megígér, hogy ágyába csalja a fiatalasszonyt, az pedig hamis erényei hangoztatását félredobva minduntalan eleget tesz a kívánságnak. Néha jelentéktelen csacskaságokat kér a férfitől, szerelme bizonyítékaként, de valahogy az egész olyan életszerűtlen, mintha mindketten tudnák, hogy színjáték az egész az unalom, és a magány ellen. Vagy talán a sivár lelkiség ellen próbálnak küzdeni ilyen módon, ám valójában csak sodródnak az árral, céltalanul, bávatagon szinte. 

A Hemingway saját I. világháborús tapasztalatain alapuló regény olyan kilátástalanságot, olyan világméretűen elburjánzott hitevesztettséget sugároz, ami feltétlenül megindító, fojtogató és nyomasztó. A bármi áron életben maradás módozatainak egyik legkíméletlenebb oldalát mutatja be: azt, amikor a test marad életben, a többi ott pusztul valahol a harcmezőn, és sose támad fel többet. Ezt az érzést feltétlenül megerősíti bennünk a főhős, Frederic Henry a tragédiába torkolló végkifejletre adott érzelmi reakciója, ami kétségkívül döbbenetes, ugyanakkor hiteles és nagyon fájdalmas. Egyszerűen tudomásul veszi azt, ami történt, és elsétál az esőben. Nem úgy, mintha nem történt volna semmi sem, hanem inkább úgy, mint aki sem ennél többre, sem jobbra nem számított, ezért nem is érez igazán semmit. Ez bántja inkább, az üresség, és ez bántja az olvasót is, mindenképpen. Persze, a történet alakulása belénk sem csepegtet semmi reményt egy boldog véget illetően, ám valamiféle revelációt, katarzist mégis remélünk. Ezt azonban az író egy brutális metszéssel, amely az utolsó pontot jelenti a regény legutolsó mondatának végén, elveszi tőlünk. Mert lapoznánk, de nincs tovább. Vége van. Így ért véget. Kétségtelen, hogy gyönyörű, olvasásra érdemes műalkotás ez, egy sokat látott, érzékeny, kiváló zseni megnyilatkozása. Kemény, súlyos, törékeny szépségű, felkavaró írás, de biztosan nem ezt ajánlanám elsőre azoknak, akik még csak most ismerkednek Hemingway ragyogó prózájával.