"Ott voltak mind. Letűnt életek. Átutazók, felvillanók, volt, aki búcsúzni jött, másnak még dolga volt. Új életet köszöntöttek, utat mutattak, hitet adtak."
A bájos mosolyú Bauer Barbara legújabb regénye, Az aranyműves fia a Jaffa Kiadó jóvoltából került a polcomra. Annyira friss megjelenés, hogy amikor kivettem a csomagból, és felütöttem, olyan erősen áradt a lapok közül az a klasszikus, friss nyomdaszag, hogy önkéntelenül is mosolyognom kellett. Továbbá, immár menetrendszerűen, meg kell dicsérnem a borító tervezőjét, mert szerintem nagyon ízléses munkát végzett. A Jaffa gondozásában megjelent regények többsége annyira szép, hogy állandó viszketegség a bőröd alatt a késztetés: meg kell szerezned mindet.
Van egy olyan rossz (?) szokásom, hogy olykor nem olvasom el a fülszöveget, csak fejest ugrom a történetbe, bátran, merészen. Most is lelkesen csaptam a lovak, jobban mondva az oldalak közé, bár kissé botor, meggondolatlan módon. Az az ódon, mesei történelmi regény hangulat elkapott, mint a gépszíj. Szerettem Darut, szerettem az emlékeit, szerettem a gondolatait. A vaksi kis szerzetes, aki csodálatos, aprólékos művészi alkotásokra képes mégis. Igen, Daru meséje határozottan magával ragadott. Azután, talán nem is akkora nagy meglepetésemre, ugrott egyet a történet, és hirtelen a jelenben (legyünk pontosak: 2018. tavaszán) találtam magam. Nem bántam. A két idősíkon, két szereplőgárdával futó regények többnyire a szívemhez nőnek.
Nagyon hamar megismerhetjük mind a két főhőst. Zoltán, és Erika - nem, nem tudok elvonatkoztatni bizonyos önkéntelen, popkulturális asszociációktól! - karakteréből, és elszórt, finom előreutalásokból már az elején borítékolni lehet a végkifejletet. Ám a romantikus regény sajátja az, hogy a szerelmesek végül egymásra találnak, aki mást vár, az nem olvasott soha ilyen műveket, vagy teljesen csökevényes, és satnya a kifejezetten erre kihegyezett vénája. Engem sok mindennel lehet vádolni, de a romantika ritkán kenyerem, ez tény. Finoman adagolva, elhintve nagyon szeretem én is, hiszen mégiscsak nő vagyok. Ám ahogy haladt előre a történet, egyre többször került elő a lelki konfliktus: a gyászoló özvegy, Erika vívódása elhunyt férje, és az új szerelem között. Ez a rész engem nem igazán érintett meg, vagy nem úgy, ahogy az írónő, akit egyébként nagyra becsülök, és nagyon szimpatikusnak tartok, ezt átadni szerette volna. Ez az én hibám, nem az írónőé, vagy a regényé. Ha szereted a romantikát, szeretni fogod ezt a könyvet. Úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül.
A történelmi utánajárás, az aprólékos részletek kidolgozása azonban hatalmas pirospontot érdemelnek a részemről is. A Szent Korona évszázadokon átívelő, varázslatos meséje egészen lehengerlő. Ahogy Bauer Barbara letisztult, lírai, ízléses írásmódja, stílusa is az, hiszen nagyon igényesen ír, mondatai, gondolatmenetei szépen megkomponáltak. Élvezet olvasni. Nagyon tetszett az, ahogy ezer és ezer szállal fűzte össze a múltat a jelennel. Átszőtték egymást, egymásba folytak, és néha már nem csak a szereplők, de én magam sem tudtam, melyik idősíkon is vagyok valójában. Azt gondolom, ez azért pozitívum mindenképpen, mert megmutatja a történelem, mi több: az élet körforgásának lényegét. Semmi sem múlik el egészen, minden fakad valamiből, minden elindult valahonnan, mindennek mindenhez köze van. Összekapcsolódunk milliónyi láthatatlan, hajszálvékony huzallal a múltban élőkkel, és az utánunk eljövőkkel is. Sokszor nem gondolunk így a világra, pedig talán szebb életet élhetnénk, ha felfognánk ezt az egyetemes, végeérhetetlen hálót, ami bennünket körülvesz. Vagy inkább, amit mi magunk alkotunk mindennel. Magányos, csonthéjas magvaknak képzeljük magunkat, ellenálló, független, önmagáért növekedő, fejlődő lénynek. Ám ezzel ellentétben, ahogy ez a regényben is gyönyörűen kirajzolódik, gombafonalakra hasonlítunk leginkább: mindent behálózó, körbeérő, egymásba fonódó gacsokra és indákra.
A végkicsengés nagyon erős és lírai. A konklúzió, melyre a történet végül jut, talán kissé utópisztikusnak tűnik, de valójában az egyetlen józan, élhető módja volna az együtt élésnek. Nem csak egymással, de Földanyánkkal is. Isten. Liliomos Kereszt. Hit, erő és szeretet. Ugye milyen idegenül hangoznak ezek a mi modern, elszigetelt felfogásunkban? Az érzés, az ösztön, a tudat, hogy egy tőről fakadtunk, már a családokban sincs jelen, nemhogy egyetemesen! Mindenkinek szüksége van valamire, amiben hihet, mondja a regény végén Zoltán, és mindennél igazabbat szól. A jelképek - a marokkövek, koronák, szélcsengők, keresztek, istenek, szellemek -, nem valóságosak, amitől hatnak, az a beléjük vetett hit. Magunkban már rég nem hiszünk, hiszünk hát ezekben, és észre sem vesszük, hogy valójában a mi erőnk hajtja őket. Amit a hited által hatalommal ruházol fel, annak hatalma is lesz. S a hitnek óriási ereje van. Mindannyiunk kezében ott a folytatás.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése