"Maman mindig azt mondja, hogy a történetek tartanak minket életben. A történetek, amelyeket az emberek mesélnek, és amelyek szétszóródnak, mint bogáncspihe a szélben. Maman szerint a történetek maradnak csak, amikor már nem vagyunk, miközben a hideg északi szél, az olvadó hó hangját túlharsogva, gyászos dalt énekel."
Én inkább úgy mondanám: a történetek, amik életben tartanak minket, fontosak, különlegesek, megszólítanak, a szívünkig érnek. Azokat a történeteket valaki más meséli ugyan, de mégis a miénknek érezzük őket. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a Libri Kiadónak, hogy még frissen, a külföldi megjelenés után nem sokkal elhozta nekünk, magyar rajongóknak is, a Csokoládé folytatását. (Befejező rész? Ki tudhatja...) Vártam, mint gyermek a Karácsonyt, izgatott szívvel, tűkön ülve, kis bizsergéssel a gyomromban, mert ez a kedvenc könyvsorozatom. Varázslatos, bűbájos, keserédes, könnyed, de mégis mélyreható mesék ezek.
Joanne Harris: Az epertolvaj című regényével igazából nagyot kockáztatott. Kerek hét év telt el a harmadik könyv megjelenése óta, és sajnos az a történet kicsivel gyengébbre sikerült, mint az első kettő, ezt be kell vallani. Egy igazi Csokoládé rajongó ettől azonban nem tántorodik el. Én sem tettem. Nem sokkal az itthoni megjelenés után a párom megajándékozott vele, és én azon melegében, pár nap alatt el is olvastam. Nem voltam képes letenni. Jött velem a munkába, a kádba, Tihanyba, mindenhová. Amíg sült a krumpli, már ütöttem is fel a könyvet, és viszlát, való élet! Beszippantott. Olyan ismerős volt az a jellegzetes meleg, fűszeres, zamatos, bájos harrisi hangulat, az a csipetnyi mágiával meghintett, áradó, elbűvölő, kedves légkör, amit az írónő ezúttal is megteremtett művében. Kevés dolog történik valójában a könyv lapjain. Ezúttal nem az akcióra fektette Harris a hangsúlyt, hanem a lélekben zajló folyamatokra. Az új hang, mely ebben a regényben Vianne és Reynaud atya mellett megjelenik, Rosette-é. A kicsi Rosette immár 16 éves, a saját világába fordul, nem beszél, de élesen és tisztán lát, és a gondolatai nagyon egyenesek és őszinték. Rosette - a korábbi sejtésekkel ellentétben - egyáltalán nem értelmileg sérült gyermek, csupán csak páratlanul egyedi, és szokatlan kis jelenség. Sokat tanulhatunk tőle. Remekül megrajzolt, gyönyörű, kivételes jelleme nem emlékeztet senki máséra. Anouk hétköznapiságra vágyó egyszerűsége mellett Rosette némaságba burkolt, különleges önkifejezéssel élő, szinte zavarba ejtően tehetséges személyisége még jobban kiemelkedik, erősebb kontúrt kap. Főleg annak fényében, hogy Vianne maga is befásul kissé. Bizony, Vianne Rocher gyanakvó, kicsinyes és féltő anya, majdhogynem szürkécske mellékszereplő lett kisebbik lánya mellett. Pontosan ettől olyan erős ez a történet. Az epertolvaj színtiszta vérfrissítés, egy új árnyalat, egy új hang, nem befejezés, vagy ha igen, új kezdet is egyben.
Reménykedem, őszintén megmondom. Reménykedem, hogy ha a Csokoládé-tetralógia ezennel véget ért is, a mese folytatódik Rosette életútjával. Hiszen ilyen az élet is, nem igaz? Minden élet egy másik életbe torkollik, és a mese szála soha meg nem szakad, generációról generációra mondjuk el magunkat, mindenki a saját fejezetét a soha véget nem érő történetben. Ha nem is vesszük észre, mindannyiunkban ott a varázslat lehetősége, a kiteljesedésre való törekvés apró magva, mely vagy virágba borul, vagy nem, de az apró mag ott lapul, mindenképpen. Rajtunk múlik, magunkról, életünk történetével, mit mesélünk el. Kivé leszünk, mivé leszünk, hogyan éljük meg, akivé lettünk - mind, mind a mi felelősségünk, minden emberé a Földön, egyenként. Mindenki egyedi és megismételhetetlen. Rengeteg történet van még, amit érdemes elmondani. A sor olyan végtelen. Joanne Harrisben rengeteg figyelemre méltó mese bújik meg, és igazán forrón remélem, hogy ezek egyike Rosette-é, mert őszintén megszerettem.
A regényben van egy nagyon fontos mondat, rögtön az elején, aminek nem tudok ellenállni, belső kényszer, hogy leírjam én is, idézzem. Így szól: "A vihar előtt mindig van egy pillanat, amikor a szél meggondolja magát." Ritkán találkozom ilyen fájdalmasan igaz első mondattal a könyvélményeim hosszú sorában. Mert mire is utal ez a sor? Magára az életre, arra a nagyon profán, világos alaptételre, amit mi úgy nevezünk, hogy: egyszer fenn, egyszer lenn. Amikor jön a szél, előbb elringat, játszik és elbűvöl, a sok szépség mellett elül a gyanakvásod, biztonságban érzed magad, boldognak, révbe értél, gondolod ilyenkor. Azután feltámad a szél, a viharos, a kegyetlen, és kártyavárként omlik szét minden, amiben addig hittél. És ez így van mindig, újra és újra. A romokon új vár épül, azután azok a téglák is porba hullnak, és új remény támad ismét a porban. Építkezünk szüntelen, a szél ellenében, vagy talán éppen a széllel. Mert a szél mindig visszatér.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése