"Hazamentünk, én pedig néztem, ahogy alszol, és arra gondoltam, hogy ezért most ki fogja vállalni a felelősséget. Mert az fix, hogy nekünk ilyesmit nem engednek meg. Én dobozból iszom a gyümölcslevet, anyukád pedig sosem teszi vissza a dvd-t a dobozába. Nem vagyunk alkalmasak erre. Valakinek le kellett volna vizsgáztatnia minket."
Napsugaras szívem csücske. Te esetlen bohóc. Idealista lelkem örömteli bűnbeesése: Fredrik Backman a neved. Nem, nem fogok visszafogott, üde szakértéssel tort ülni a könyved felett. Egyrészt, mert nem konyítok hozzá, mármint se ahhoz, hogy kell tort ülni, se a szakértéshez. Azt tudom, hogy amikor az évszázad lenyomorultabb hétfőjének reggelén ülök a nyamvadt buszon munkába menet, sok mélabús képű ember társaságában, és röhögve-vinnyogva olvasom a könyvedet, miközben idegenek bámulnak rám, kételkedvén épeszűségemben, sokkal jobban érzem magam, mintha nem olvasnám a könyvedet. Egész egyszerűen csak azért, mert szívmélyig, őszintén, hasfájásig meg tudsz nevetettni. A félelmetesen igazmondó, majdhogynem kíméletlen öniróniád sosem lépi át az önutálat súlyos, keserítő mezsgyéjét, látod és láttatod magad. A lelked, azt, aki vagy, aki szeretnél lenni, aki majd egyszer leszel, és azt is, aki voltál valaha egyszer. Egészen profánul kimondva: félholtra tudsz röhögtetni, illetve könnyekig meg tudsz hatni a nyakatekert mondataiddal, ál-logikus gondolatmeneteiddel, amikkel nem lehet tulajdonképpen vitatkozni, és azzal az infantilis, ám szerethető hozzáállással, amellyel a világ felé fordulsz úgy általában.
Az Animus Kiadó gondozásában idén megjelent, Amit a fiamnak tudnia kell a világról c. kisregény (vagy minek is nevezzem?) kétségtelenül az egyik legkiválóbb munka, ami Fredrik Backman tollából valaha is kikerült. Pedig az író mindegyik regénye egy-egy végeérhetetlen, gyönyörű, édes-keserű mese-utazás, bűntetendően idealista nézőpontból írt, lélekmélyig felkavaró gyöngyszem. "Azért nem kell túlzásokba esni." Mondja ő. Szerintem meg kell. Illetve nem tudok nem túlzásokba esni, amennyiben róla van szó. Ugyanis minden könyvét olvastam, minden könyve itt csücsül a polcomon, és nem tudom elképzelni, hogy ez valaha is ne így legyen.
Előrebocsátom, nem csak körülbelül, hanem ténylegesen nem tudok semmit sem a gyereknevelésről. Slussz-passz. Azt sem tudom, hogy ő jól csinálja-e ezt az apukásdit, avagy sem. Azt viszont biztosan érzem, hogy ha egy férfi ilyen könyvet ír a fiának, akkor a kezét a tengerárszerű, elsöprő szeretet vezérli. Engem megindított az a gyengédség is, ahogyan "anyukád"ról beszél. Mindig csak így emlegeti: "anyukád". Mégis érezni, hogy számára a nő, az egyetlen és valódi, nem csak valakinek (történetesen a saját fiának) az anyukája, hanem az örök szerelem, a legjobb barát, és a világ legjobb szövetségese. Ahogyan önmagukat, és házasságukat leírja, önkéntelenül is eszembe jut a szomszéd házaspár Az ember, akit Ovénak hívnak c. regényből. Tudjátok, a kis iráni nő, a nagy, mamlasz svéd férjével. Amikor majd újraolvasom azt a regényt, soha többé nem fogom őket másként látni. Fredrik Backmant, és a feleségét fogom látni, felismerni a sorokban. Ez minden bizonnyal nem véletlen, de mindannyian ismerjük az örökzöld igazságot: az élet a legnagyobb meseíró.
Amikor azt mondom, olvassál Backmant, ha jót akarsz magadnak, nem azért mondom, mert én annyira szeretem, hogy ha nem olvasod, én péklapáttal váglak hátba. Ilyet azért nem tennék. Ugyan. Azért mondom, mert tudnod kell, hogy Backmant olvasni jó. Backmant olvasni kell. Érdemes. Megérint. Elringat. Megnevettet. Elgondolkodtat. Meghat. Felemel. Backman úgy látja a világot, ahogyan nem látja azt manapság senki sem. Bízz bennem, amikor erről írok. Tudom. Mert ma reggel a világ legnyomorultabb hétfőjének indultam neki: nevetve.. oké, könnyesre röhögve magam a buszon, miközben az emberek bámultak rám, és próbálták megfejteni, vajon épelméjű vagyok-é. Tudom, mert a mai napon bárki lelkét eladtam volna azért, hogy valahol máshol legyek inkább, de amikor hazafelé jöttem, az arcomon mégis mosoly volt. Mi több. Kuncogtam. Heherésztem. Cöcögtem. Vihorásztam. Felmelegedtem. Átszellemültem. Felengedtem. Csakis azért, mert egy Backman nevű, hamisítatlan, ámde szeretetre méltó félbolond ember kicsinyke, keménykötéses, türkizkék könyvecskéjét tartottam a kezemben. Én csak azt javasolhatom, ha igazán jót akarsz magadnak: olvass Backmant.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése